Törekvés egy hatéves korban kitűzött cél elérésére

SANDRA COWAN ELMONDÁSA ALAPJÁN

Sok szülő zenei vagy balett-táncosi pályán indítja útnak gyermekét, és egészen kicsiny korától fogva taníttatni kezdik őt e művészetek elsajátítására. Pontosan ezt tette az én édesanyám is az érdekemben. Méghozzá kéthetes koromtól kezdve. Magával vitt az összes keresztény összejövetelekre és kivitt a szántóföldi szolgálatba is.

AMIKOR négy éves lettem, anyu azt gondolta, elérkezett annak az ideje, hogy elkezdjek prédikálni. Első probálkozásom még élénken az elmémben él. Egy hatalmas tanyához hajtottunk, s míg anyu meg a többiek a kocsiban vártak, én kiszállva az autóból a tanya ajtaja felé indultam. Egy kedves hölgy figyelmesen meghallgatott én pedig tíz füzetet ajánlottam fel neki. Fizetségként egy nagy darab szappant adott nekem. Két kézzel is alig bírtam el. A boldogság, amit éreztem, áthatotta egész parányi lényemet!

Még ugyanabban az évben, 1943-ban az Őrtorony Gileád Biblia Iskola megnyitotta kapuit teljes idejű úttörő szolgák számára, hogy misszionáriusi munkára képezze ki őket. Anyu arra buzdított engem, hogy életem céljává a misszionáriusi szolgálatot tegyem. Európában akkoriban a második világháború tombolt, és anyu sokat beszélt nekem az európai Tanúk kisgyermekeiről, akiket elszakítottak a szüleiktől. Anyukám azt akarta, hogy elég erőm legyen ahhoz, hogy bármilyen próbának ellen tudjak állni.

Clevelandban, Ohioban 1946 nyarán megtartott nemzetközi kongresszuson elérkezett az ideje annak, hogy alámerítkezzem. Bár még csak hatéves voltam, erősen elhatároztam, hogy teljesítem Jehovának önátadásomkor tett fogadalmamat. Azon a nyáron életemben először végeztem úttörőszolgálatot. Jól emlékszem még, hogy egy délelőtt 40 folyóiratot helyeztem el azoknál az embereknél, akik a San Diegoi Plazán (Kalifornia) üldögéltek. Mivel kicsinyke és bőbeszédű voltam, biztos vagyok benne, hogy sok tennivalót jelentett számomra.

Gyakran prédikáltunk Beth-Sarim környékén, ahol az Őr Torony Társulat betegeskedő elnöke, Rutherford testvér töltötte a teleket egészen 1942-ben bekövetkezett haláláig. Rendszeresen látogattuk őt és olyankor mindig együtt ebédeltünk a teljes idejű szolgákkal. Ezeknek a boldog látogatásoknak az alapján éreztem úgy, hogy én valóban az effajta életre vágyódom. Akkor választottam életcélomul a Gileád Iskola elvégzését és a misszionáriusi szolgálatot.

Szüleim a következő évben elváltak, de családi körülményeink megváltozása nem törte meg szellemiségünket. Anyu úttörő volt, és nagy gondot fordított a bátyám és jómagam kiképzésére. Parányi lakókocsinkban mozgalmas és pezsgő volt az élet. Keresztény testvérek és testvérnők sorra látogattak bennünket. Anyu fő gondja az volt, hogy Gileád Iskolát végzett testvérekkel találkozhassam. A Lloyd és Melba Barry házaspár is ilyen Gileád-végzős volt. Ők utazó munkát végezve látogattak el hozzánk, miközben arra vártak, hogy külföldi megbízatásuknak Japánban eleget tegyenek. Mindig időt szántak arra, hogy bátorítsanak engem — egy kis lánykát, aki szívből vágyódott arra, hogy misszionárius legyen —, és ők valóban nagy hatást gyakoroltak rám.

Amikor tízéves lettem, anyu feleségül ment egy csodálatos Tanúhoz, aki szintén úttörőszolga volt. Ő nemcsak papíron fogadott minket örökbe, a bátyámat és engem, hanem a szívében is. Jehova iránti szeretete és a szolgálat iránti buzgalma nagyon ragályos volt a környezetében levőkre.

Anyu és apu közösen és együttműködve vezettek át minket, gyerekeket a tinédzser-kor kihívásokkal teli évein. Otthonunk valóságos szellemi menedékhely volt, amelyre mindig meleg szeretettel emlékezem. Szüleim számára az úttörőszolgálat nem volt valami könnyű feladat a csekély jövedelmüket és két gyermek felnevelésének a gondját tekintve; nagy önfeláldozást követelt tőlük. De anyu és apu Jehovában bízott, és a Királyság-érdekeket tették az első helyre.

Mily nagyszerű emlékeket ébreszt bennem a nemzetközi kongressszus 1950-ben, New York City-ben! Apu kölcsönt vett fel egy banktól, és mi három utast vettünk be a kocsinkba, hogy költségeinket csökkentsük. Anyu, apu, a bátyám és én végig a kocsi első űlésén ültünk San Diegótól egészen New Yorkig, míg a többiek a hátsó ülést foglalták el. Mivel apu munkaadója elzárkózott az elől, hogy két hétre — a kongresszus időtartamára — felmentse őt a munka alól, apám elveszítette az állását. De apu megnyugtatott bennünket afelől, hogy Jehova gondoskodni fog szükségleteinkről, és Ő pontosan ezt is tette. Apu a kocsit eladta, hogy visszafizesse a bankkölcsönt, és egy előnyösebb állást szerzett magának. Ezek és ehhez hasonló tapasztalatok felbecsülhetetlen értékűnek bizonyultak számomra évekkel később, amikor férjem és én nehéz helyzetekkel találtuk magunkat szemben.

New Yorkból hazafelé tartva felkerestük a Királyság-farmot, ahol először nyílt alkalmam arra, hogy lássam a Gileád Iskolát. Emlékszem, ahogy megálltam az egyik tanteremben és azt mondtam magamban: ’Még nem vagyok egészen 11 éves. Soha nem érem már meg, hogy ide jussak. Armageddon hamarabb eljön.’ Ez a látogatás azonban még sokkal jobban megerősítette bennem az elhatározást, hogy célommá tegyem a Gileád elérését.

Célom elérésére törekedve

Minden nyári vakációmat az iskolai évek alatt, az első osztálytól kezdve úttörőszolgálattal töltöttem. Két héttel középiskolai tanulmányaim befejezése után, 1957 júniusában beléptem az általános-úttörőszolgálatba.

A Los Angelesben megtartott kerületkongresszuson összejövetelt rendeztek azok számára, akik élénk érdeklődést mutattak a Gileád Iskolán való részvétel iránt. Számomra ennek különös jelentősége volt. Éppen a sátor felé igyekeztem, ahol az összejövetelt tartották, amikor összefutottam Bill-lel, egy fiatal testvérrel, akit hatéves korom óta ismertem. Az előző évben nem találkoztunk, mert Louisianaban szolgált, ahol a szükség nagyobb volt. Legnagyobb meglepetésünkre kiderült, hogy mindketten egyformán érdeklődünk a misszionáriusi szolgálat iránt. Hat hónap múlva elhatároztuk, hogy közösen törekszünk vágyunk elérésére. A Társulathoz fordultunk misszionáriusi kijelölésünkért és egy hónappal az esküvőnk előtt Romney-ba, Nyugat-Virginiába irányítottak bennünket.

A kijelölt területünkre akkor költöztünk át, amikor úton voltunk az 1958. évi New York-i kongresszusra, a kijelölt területre. A kongresszus ideje alatt részt vettünk azon az összejövetelen, amelyet a Gileád iránt érdeklődő testvérek számára rendeztek. Százak voltak jelen. Látva a jelenlevők nagy számát, úgy éreztük, hogy igazán csekély kilátásaink vannak arra, hogy meghívjanak minket a Gileádba. Ennek ellenére benyújtottunk egy előzetes kérelmet, ámbár esélyeinket talán az is befolyásolta, hogy csak 11 hete voltunk házasok. Következő évben, a philadelphiai kerületkongresszuson benyújtottunk egy újabb, egy második folyamodványt.

Romneyban Bill és én megtanultuk, hogy teljesen Jehovára bízzuk magunkat nehéz helyzetekben, hogy ő segítsen nekünk átvészelni azokat az időszakokat. Romney városa mintegy 2000 lakost számlált. Munkát találni teljes képtelenség volt. Egy ötméteres lakókocsiban laktunk, amely házilag készült és a kaliforniai időjárásra volt megtervezve. Nem volt folyóvizünk, nem volt fűtésünk, és nem volt hűtőszekrényünk sem. A kocsi belsejében annyira lehűlt a levegő, hogy a vödörben levő víz tetején képződött jeget össze kellett törnünk, hogy vízhez jussunk. A testvérek legjobb képességeik szerint segítettek rajtunk, megosztva velünk minden táplálékul szolgáló vadat, amelyet elejtettek. Ettünk mi szarvast, mosómedvét, és mókust. Többször is előfordult, hogy azt hittük, nem lesz mit ennünk a nap folyamán, mégis, mikor hazatértünk a szolgálatból, néhány almát, vagy egy kis sajtot találtunk az ajtónk előtt.

Kilenc hónapon át küszködtünk úgy, hogy körülményeink időnként olyan rosszak voltak, hogy már nem volt mit összehúznunk a nadrágszíjon. Végül arra az elhatározásra jutottunk, hogy bölcs lenne részünkről, ha Baltimore-ba (Maryland) költöznénk, ahol Bill munkát kaphatna. Amikor elmondtuk a testvéreknek elhatározásunkat, ők sírva fakadtak, de sírtunk mi is. Úgy határoztunk tehát, hogy maradunk még egy kicsit.

Rögtön ezután egy Tanú, aki Westernportban (Maryland) egy bevásárló központ vezetője volt, lakóhelyünktől mintegy 60 kilométerre, felajánlott egy részidejű állást Billnek. És még ugyanabban a hónapban egyik bibliatanulmányozónk felkínált egy aranyos kis bútorozott házat, amelyben egy nagy széntüzelésű kályha volt. És ekkor lett a Malakiás 3:10-es verse kedvenc írásszövegem. Jehova ránk árasztott áldása messze fölülmúlta várakozásainkat.

Végre a Gileád!

Életünk egyik legizgalmasabb napja volt, amikor 1959 novemberében meghívtak minket a Gileádba. Méghozzá a 35. osztályába, amelyet az utolsóként tartottak meg a Királyság-farmon. Amikor ott álltam ugyanabban a tanteremben, amelyet gyermekként pillantottam meg, leírhatatlanul boldog, meleg érzés öntött el.

Gileád szellemi oázist jelentett számomra. Mintha az új világban éltünk volna öt hónapon keresztül. Igazán ritkán fordul elő az életben, hogy évekig várunk valaminek a beteljesedésére és azután kiderül, hogy fölülmúlja előzetes várakozásainkat. Gileád azonban ilyennek bizonyult.

Indiát jelölték ki területünkként, a beutazási vízumot azonban megtagadták tőlünk. Ezért egy évi várakozás után New York Cityben, az Őr Torony Társulat új területet jelölt ki számunkra, mégpedig Marokkót, Észak-Afrikában.

Misszionáriusok Marokkóban

Örömökben gazdag 24 évet töltöttünk Marokkóban, az embereket pedig abban a pillanatban szívünkbe zártuk, amint megérkeztünk. Megtanultunk franciául és spanyolul is, ezen nyelvek ismerete nagyban hozzájárult ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk az ott élő, különböző nemzetiségű emberekkel. Többnyire azok reagáltak kedvezően a Királyság-üzenetre, akik más országokból származtak ide.

Egy asszony, akivel a Bibliát tanulmányoztam, flamenco-táncosnő volt, egy kabaréban lépett fel Casablancában. Miután megismerte a Biblia alapelveit, felbontotta élettársi kapcsolatát a kabaré tulajdonosával és visszatért Spanyolországba. Ott bizonyságot tett egész családjának, és néhányan közülük el is fogadták az igazságot, amit megosztott velük. Ezután visszajött Casablancába, és 1990-ben bekövetkezett haláláig hűséges maradt Istenhez.

A Marokkóban töltött első éveink során szép növekedés mutatkozott a Királyság-hírnökök számában. Mégis, amikor nehézzé vált a külföldiek számára, hogy munkalehetőséget és letelepedési engedélyt kapjanak, akkor a Tanúk valóságos kivonulása kezdődött el Marokkóból Európába. Némelyek, akikkel együtt tanulmányoztunk, most Új Zélandon, Kanadában az Egyesült Államokban, Bulgáriában, Oroszországban, és Franciaországban tartózkodnak, közülük néhányan a teljes idejű szolgálatban.

Egészen váratlanul, 1973 áprilisában betiltották prédikálómunkánkat Marokkóban. Mekkora csapás volt ez! Csütörtök este még mint boldog sokaság voltunk a Királyság-teremben, ahol addig beszélgettünk, amíg a lámpákat ki nem kapcsolták, hogy így jelezzék, elérkezett az idő, hogy hazamenjünk. Sejtelmünk sem volt róla, hogy soha többé nem fogják azok a lámpák fényüket szórni ilyen őszinte keresztény testvériségre. A betiltás körülményei között már csak kis csoportokban, magánházaknál tarthattuk meg összejöveteleinket és körzetgyűléseinket. Kerületkongresszusokon csak úgy vehettek részt a Tanúk, hogy ha vagy Franciaországba, vagy Spanyolországba utaztak.

Mivel soraink megfogyatkoztak, a Marokkóban maradt néhány Tanú nagyon ragaszkodott egymáshoz. Jól érthető, hogy amikor az Őr Torony Társulat végül úgy döntött, hogy bezárja a fiókhivatalt és nekünk más területet jelöl ki, mindnyájan sok-sok könnyet ejtettünk.

Útban Közép-Afrika felé

Új kijelölésünk területe a Közép-afrikai Köztársaság volt. Mily óriási változás Észak-Afrikához képest! Míg Marokkó éghajlata Dél-Kalifornia klímájához hasonlított, most a forró, párás trópusokon találtuk magunkat.

Itt új nehézségekkel kellett szembenéznünk. Most például a csúszó-mászó lényekkel szemben érzett félelmemet kellett leküzdenem. Három ízben is a fejemre pottyant egy gyík, a kapualjban. Esetenként, mialatt bibliatanulmányozást vezettem, egy patkány döntött úgy, hogy csatlakozik hozzánk! Bár legszívesebben felugrottam és elfutottam volna, megtanultam, hogy önuralmat gyakoroljak, a szememet azonban nem vettem le patkány úrról, könyves táskámat és a lábaimat addig tartottam a padló felett, amíg ő úgy nem döntött, hogy távozik. Végül úgy éreztem, hogy az ember bármit megszokhat, ha igazán akarja.

Hat hónapja voltunk ott, amikor bejelentették a rádióban, hogy munkánkat betiltották. Királyság-termeinket így bezárták, a misszionáriusokat pedig felkérték, hogy távozzanak. Csak nekünk és egy másik házaspárnak sikerült további három évig ott maradni. Akkor, egy vasárnap reggel éppen az Őrtorony-tanulmányozásunk alatt, felfegyverzett rendőrök leptek meg bennünket, és elvittek a rendőrparancsnokságra. A nőket és a gyermekeket elbocsátották, de 23 testvért, akik között ott volt a férjem, Bill is, bent tartották. Hat nap múltán szabadon bocsátották őt, hogy haza jöjjön és becsomagoljon; három nappal később, 1989 májusában a kormány által hozott rendelet alapján elhagytuk az országot. Megint csak könnyek közt búcsúztunk a repülőtéren, ahova sok szerető testvérünk elkísért, hogy búcsút vegyen tőlünk.

Utoljára Sierra Leonéban

Jelenlegi megbízatásunk Sierra Leone Nyugat-Afrikában, egy csodálatosan szép országba szólt, amely gyönyörű hófehér homokparttal büszkélkedik. Az emberek igen barátságosak, és a szántóföldi munka végzése valódi élvezet. Minden háznál székkel kínálnak meg, gyakran egy mangófa vagy egy kókuszpálma árnyékában. Szívesen beszélnek ott az emberek Istenről, és előveszik a saját Bibliájukat, hogy a beszélgetés menetét kövessék.

A freetown-i Bétel-otthonban dolgozunk mind Bill, mind én. Én fogadóportásként szolgálok, és egyidejűleg az előfizetések és a gyülekezeti számlák intézése a feladatom. Miután 16 évig szolgáltunk olyan országokban, ahol a prédikálómunkát betiltották, csodálatos érzés olyan országban tartózkodni, ahol a munkát szabadon végezhetjük és sikereket érünk el.

Misszionáriusként végzett szolgálatom 30. éve 1991 júniusában telt le. Anyu tényleg az érdemes célt tűzte ki elém! Ha még életben lenne, megint szívesen mondanám neki: „Köszönöm!” Apunak még mindig azt mondhatom: „Köszönöm, apu!”

[Kép a 28. oldalon]

New York, kongresszus 1958

[Kép a 29. oldalon]

35. osztály — 1960. július

[Kép a 30. oldalon]

Bill és Sandra Cowan, 1991