A név, amely elvezet az igaz hithez

„ÖNÖK nem hisznek Jézusban és az ő megváltó vérében” — mondta egy nő Jehova egyik Tanújának. Egy férfi a következőt jelentette ki: „Önök Jehova Tanúinak hívják magukat, én viszont Jézus tanúja vagyok.”

Eléggé általános az a nézet, hogy Jehova Tanúi nem hisznek Jézusban, vagy hogy nem adják meg neki a kellő tiszteletet. De vajon mik a tények?

Igaz, hogy Jehova Tanúiban az Isten neve, a Jehovaa név, erős érzelmeket kelt. Itamar, egy brazil Tanú visszaemlékezik: „Fordulópont volt az életemben, amikor megtudtam Isten nevét. Amikor először olvastam, olyan volt, mintha mély álomból ébredtem volna. A Jehova név felrázott, és megindított; lelkem legmélyét érintette meg.” De azért hozzáteszi: „Szívemben Jézus iránt is túláradó szeretet van.”

Igen, Jehova Tanúi felismerik, ahhoz hogy örök életet nyerjenek, hinniük kell „az Isten Fiának nevében”, a Jézus névben (1János 5:13). De mit jelent az a kifejezés: ’Jézus nevében’?

Amit Jézus neve jelent

„Jézus nevében” és ehhez hasonló kijelentéseket az egész Keresztény Görög Iratokban vagy „Újszövetségben” találunk. Valójában több mint 80-szor van benne a „név” szó, amikor Jézus szerepére utal; egyedül a Cselekedetek könyvében mintegy 30-szor. Az első századi keresztények Jézus nevében kereszteltek, gyógyítottak, tanítottak, hívták a nevét, szenvedtek a nevéért és magasztalták a nevét (Cselekedetek 2:38; 3:16; 5:28; 9:14, 16; 19:17).

Az egyik bibliai szótár szerint a „név” szóval fordított görög kifejezést gyakran használja a Biblia „mindarra, amit egy név magában foglal: a hatalomra, a jellemzőkre, a rangra, a fenségre, az erőre, a kiválóságra stb., mindenre, amit a név takar”. Jézus neve tehát magában foglalja azt a fenséges és óriási végrehajtói hatalmat, amellyel Jehova Isten felruházta. Maga Jézus ezt mondta: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön” (Máté 28:18). Miután Péter és János meggyógyított egy sánta embert, a zsidó vallásvezetők kérdőre vonták őket: „Micsoda hatalommal, vagy micsoda név által cselekedtétek ti ezt?” Péter bátran kijelentette, hogy abban a hatalomban és erőben hisz, melyet Jézus neve jelent, amikor tudatta: „a názáretbeli Jézus Krisztusnak neve által . . ., az által áll ez ti előttetek épségben” (Cselekedetek 3:1–10; 4:5–10).

Hit Jézusban vagy a császárban?

Nem is olyan könnyű vállalni az ilyen hitet Jézus nevében. Amint Jézus előre megmondta, tanítványai ’gyűlöletesek lettek minden nép előtt az ő nevéért’ (Máté 24:9). Miért? Azért, mert Jézus neve a tisztségét jelenti mint Isten kinevezett Uralkodója, a királyok Királya, aki előtt minden nemzetnek hódolattal kell fejet hajtania, alávetve magát neki, s ez olyasmi, amit nem készek és nem akarnak megtenni (Zsoltárok 2:1–7).

Jézus napjainak a vallásvezetői sem voltak hajlandók hódolattal fejet hajtani Jézus előtt, alávetve magukat neki. Ezt mondták: „Nem királyunk van, hanem császárunk”, s ezáltal elvetették Isten Fiát (János 19:13–15). Inkább a császárnak és a császári kormánynak a nevébe — erejébe és hatalmába — vetették a hitüket. Sőt úgy határoztak, hogy Jézusnak meg kell halnia, hogy megtarthassák állásukat és rangjukat (János 11:47–53).

A Jézus halála utáni századokban sok ember, aki azt állította, hogy keresztény, a zsidó vezetőkéhez hasonló gondolkodásmódot sajátított el. Ezek az úgynevezett keresztények az állam erejébe és hatalmába vetették a hitüket, és belebonyolódtak a küzdelmeibe. A XI. században például, miután az egyház a dologtalan harcosokból megszervezte a militia Christit, vagyis keresztény lovagokká tette őket, „lekerült a kereszténység világi hatóságainak a válláról az igazságos háborúk vezetésének a felelőssége, és helyettük az egyház vette át ezt a felelősséget keresztény lovagjainak a közreműködésével” (The Oxford History of Christianity). A beszámoló hozzáfűzi még, hogy bizonyos pápai nyilatkozatok a keresztesek nagy többségével elhitették, hogy ha részt vesznek a keresztes háborúkban, „akkor szerződtek Istennel, és biztosítják maguknak a helyet a Paradicsomban”.

Némelyek talán úgy érvelnek, hogy lehetünk lojálisak Jézushoz, s ugyanakkor részt vehetünk a politikai ügyekben és a nemzetek háborúiban is. Talán úgy érzik, hogy a keresztények kötelesek a gonosz ellen harcolni, bárhol legyen is az, és ebben benne van az is, hogy háborúhoz folyamodnak, ha kell. De a korai keresztények vajon így vélekedtek?

„A legelső keresztények nem szolgáltak a fegyveres erőknél” — állítja a The Christian Century egyik cikke. Elmagyarázza, hogy az i. sz. 170—180-ig terjedő évtizedig nincs arra utaló jel, hogy a keresztények a katonaságban szolgáltak volna. A cikk utána hozzáfűzi: „A keresztények csak fokozatosan hagytak fel a katonai szolgálattal szembeni ellenállással.”

Milyen következményei lettek ennek? „Talán semmi sem ásta és ássa alá a kereszténység hírnevét úgy, mint az, hogy tulajdonképpen ugyanúgy szokott állást foglalni a háború mellett, mint a nem keresztények” — jegyzi meg a The Christian Century cikke. „Igazán káros hatással volt a hitre, hogy a keresztények egyrészt kiállnak a gyengéd Megmentőbe vetett hit mellett, másrészt pedig erőteljesen támogatják a vallási vagy nemzeti háborúkat.”

Utánozzuk ma a korai keresztényeket

Vajon tudják követni a mai keresztények a korai keresztények kiváló példáját? Századunkban Jehova Tanúi bebizonyították, hogy ez lehetséges. Róluk szólva a Holocaust Educational Digest szerkesztője megjegyezte: „Egyetlen Jehova Tanúja sem fog háborúba menni . . . Ha a világban a hatalmon lévők közül mindenki ezen a hiten lett volna, [a II. világháború] sohasem történt volna meg.”

Ugyanez mondható el a nemrégiben történt területi összecsapásokról, például arról, amely Észak-Írországban dúlt. Néhány évvel ezelőtt Jehova egyik Tanúja házról házra prédikált egy protestáns területen Belfast városában. Az egyik házigazda, miután megtudta, hogy a Tanú korábban katolikus volt, megkérdezte: „Amikor katolikus volt, akkor ön támogatta az IRÁ-t [az Ír Köztársasági Hadsereget]?” A Tanú felismerte, hogy az épp most szabadult férfi erőszakossá válhat, hiszen korábban őrizetben volt, miután elfogták, amint felfegyverezve épp egy katolikust készült megölni. A Tanú ezért így válaszolt: „Most már nem vagyok katolikus. Jehova egyik Tanúja vagyok. Mivel igaz keresztény vagyok, sosem ölnék meg senkit egyetlen kormány vagy ember kedvéért sem.” Erre a házigazda kezet rázott vele, és ezt mondta: „Minden gyilkosság rossz. Önök jó dolgot csinálnak. Csak így tovább.”

Amit a Jézus nevébe vetett hit jelent

A Jézus nevébe vetett hit azonban nem csak azt jelenti, hogy tartózkodunk a háborútól. Azt jelenti, hogy Krisztus összes parancsának engedelmeskedünk. Hiszen Jézus kijelentette: „Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, a miket én parancsolok néktek”, az egyik parancsa pedig ez: „egymást szeressétek” (János 15:14, 17). A szeretet igyekszik jót tenni másokkal. Eloszlat mindenféle faji, vallási és társadalmi előítéletet. Jézus megmutatta, hogyan.

Jézus napjaiban a zsidók erős ellenszenvet éreztek a szamaritánusokkal szemben. Jézus viszont beszélgetett egy szamaritánus asszonnyal, aminek eredményeként az asszony és még sokan mások hittek a nevében (János 4:39). Jézus azt is elmondta, hogy a tanítványai majd tanúi lesznek „úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig” (Cselekedetek 1:8). Életmentő üzenete nem csak a zsidókra korlátozódott. Éppen ezért Péter azt az utasítást kapta, hogy látogasson el a római centurióhoz, Kornéliushoz. Bár törvénytelen tett volt egy zsidótól, ha meglátogatott más nemzetbeli embereket, Isten megmutatta Péternek, hogy ’senkit ne mondjon közönségesnek vagy tisztátalannak’ (Cselekedetek 10:28).

Jézust utánozva Jehova Tanúi készek segíteni minden embernek, bármilyen rasszhoz, valláshoz tartozzon is, vagy bármilyen anyagi háttere legyen is — segítenek nekik megismerni a szabadulást, mely Jézus neve által van. A Jézus nevébe vetett hit arra készteti őket, hogy ’Úrnak vallják Jézust’ (Róma 10:8, 9, Újfordítású revideált Biblia). Arra buzdítunk, fogadd el segítségüket, hogy te is megtanulhass hinni Jézus nevében.

Jézus nevének valóban a dicsőség, tisztelet és engedelmesség érzését kell keltenie. Pál apostol kijelentette: „Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (Filippi 2:10, 11). Bár a föld lakóinak nagy többsége talán nem hajlandó alávetni magát Jézus uralmának, a Biblia azt mutatja, hogy közel az idő, amikor minden embernek így kell tennie, különben elpusztul (2Thessalonika 1:6–9). Most van itt az ideje tehát, hogy higgyünk Jézus nevében, megtartva minden parancsát.

[Lábjegyzet]

[Kép a 6. oldalon]

Jézus nevében milliók öltek és ölettek meg

[Kép a 7. oldalon]

Jézusban nem volt faji előítélet. És benned?