Örömet találtam Jehovában a próbák ellenére
GEORGE SCIPIO ELMONDÁSA ALAPJÁN
Ez még 1945 decemberében történt, hogy egy kórteremben feküdtem, és a kezemen meg a lábfejemen kívül mindenem lebénult. Úgy gondoltam, átmenetileg vagyok ilyen állapotban, mások viszont kételkedtek abban, hogy valamikor is újra fogok járni. Micsoda próba volt ez egy 17 éves tevékeny fiúnak! Nem voltam hajlandó elfogadni ilyen kórjóslatot. Olyan sok tervem volt, köztük az is, hogy szerettem volna a munkaadómmal Angliába utazni a következő évben.
A GYERMEKBÉNULÁS járványának voltam az áldozata. Ez a járvány végigsöpört nálunk, a Szent Ilona-szigeten. Tizenegy ember halt meg gyermekbénulásban, és rengetegen mozgássérültek maradtak. Miközben az ágyban feküdtem, sok időm volt átgondolni rövid életemet és jövőmet. Eközben kezdtem felismerni, hogy a szenvedés ellenére van miért örülnöm.
Szerény kezdet
1933-ban, ötéves koromban az édesapám, Tom, aki rendőr volt és a baptista egyház diakónusa, Jehova két Tanújától kapott néhány bekötött könyvet. Ezek a Tanúk teljes idejű evangéliumhirdetők, vagyis úttörők voltak, akik egy rövid időre ellátogattak a szigetre.
Az egyik könyv az Isten hárfája című könyv volt. Édesapám rendszerint ebből tanulmányozta a Bibliát a családunkkal és még néhány érdeklődővel. Nehéz anyag volt, és én nagyon keveset értettem belőle. De emlékszem, hogy a saját Bibliámban mindegyik verset bejelöltem, amelyről beszéltünk. Édesapám hamarosan felismerte, hogy amit tanultunk, az az igazság, és hogy az más, mint amit a baptista egyházban prédikált. Ezt kezdte elmondani másoknak is, és a szószékről is azt prédikálta, hogy nincs Háromság, nincs pokoltűz és nincs halhatatlan lélek. Ez nagy port vert fel az egyházban.
Végül, hogy rendezzék az ügyet, egyházi gyűlést hívtak egybe. Megkérték az embereket: „Aki a baptisták mellett van, az álljon fel!” A nagy többség felállt. A következő kérés ez volt: „Aki Jehova mellett van, az álljon fel!” Tíz-tizenketten álltak fel. Megkérték őket, hogy hagyják el az egyházat.
A Szent Ilona-szigeten ez egy új vallás szerény kezdete volt. Édesapám felvette a kapcsolatot a Watch Tower Society főhivatalával, mely az Amerikai Egyesült Államokban van, és azt kérte, küldjenek egy hangfelvételt lejátszó készüléket, hogy bibliai előadásokat játszhasson le a hallgatóságnak. Azt mondták neki, hogy a készülék túl nagy ahhoz, hogy elküldjék a Szent Ilona-szigetre. Egy kisebb gramofont küldtek neki, és a testvérek később még kettőt rendeltek. A testvérek körbejárták a szigetet gyalog meg szamárháton, és elvitték az üzenetet az embereknek.
Az üzenet terjedésével az ellenségeskedés is nőtt. Az iskolámban a gyerekek ezt énekelték: „Jöjjünk, jöjjünk össze hát, s nézzük meg Tommy Scipio gramofonos csapatát!” Ez komoly próbát jelentett nekem, iskolás fiúnak, aki szerette volna, ha elismerést kap a társaitól. Mi segített kitartanom?
Nagy családunkban hat gyerek volt, és rendszeres családi bibliatanulmányozást tartottunk. Ezenkívül együtt olvastuk minden reggel a Bibliát a reggeli előtt. Ez kétségtelenül nagy szerepet játszott abban, hogy segítsen családunknak hűségesen megmaradni az igazságban éveken át. Én személy szerint már kisgyerek koromban megszerettem a Bibliát, és az évek során megtartottam azt a szokásomat, hogy rendszeresen olvasom a Bibliát (Zsoltárok 1:1–3). Mire befejeztem az iskolát, 14 éves koromban szilárdan álltam az igazságban, és szívemben féltem Jehovát. Ez tette lehetővé, hogy örömet találjak Jehovában a próbáim ellenére.
További próbák és örömök
Miközben a betegágyamban feküdtem, és gyermekkoromnak ezekre az éveire gondoltam, valamint arra, hogy milyen kilátásaim vannak a jövőre nézve, tudtam a bibliatanulmányozásból, hogy ez a betegség nem valami Istentől jövő próba vagy büntetés (Jakab 1:12, 13). De azért a gyermekbénulás fájdalmas próba volt, és a hatásai életem végéig megmaradnak.
Amikor meggyógyultam, újra kellett tanulnom járni. Néhány karizmomat sem tudtam használni. A számát sem tudom, hányszor estem el egy nap. De buzgó imával és állandó erőfeszítéssel 1947-re már újra tudtam járni bottal.
Ez idő alatt szerettem bele egy fiatal hölgybe, Dorisba, akinek ugyanaz volt a vallási meggyőződése, mint az enyém. Túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy a házasságra gondoljunk, de késztetést éreztem arra, hogy tovább tanuljak járni. Az állásomat is otthagytam, mert a fizetésem nem volt elég ahhoz, hogy összeházasodjunk, és megnyitottam a saját fogászati laboratóriumomat, amit a következő két évben működtettem. 1950-ben házasodtunk össze. Addigra már kerestem annyit, hogy tudtunk venni egy kiskocsit. Most már el tudtam vinni a testvéreket az összejövetelekre és a szántóföldi szolgálatba.
Teokratikus fejlődés a szigeten
A Társulat 1951-ben elküldte hozzánk első képviselőjét, Jacobus van Stadent, egy fiatal, dél-afrikai köztársasági férfit. Épp akkor költöztünk egy szép nagy házba, ezért tudtunk neki adni szállást egy egész évre. Mivel egyedül dolgoztam, sok időt tudtunk együtt eltölteni a prédikálómunkában, és értékes képzést kaptam tőle.
Jacobus, vagy ahogy mi hívtuk Koos, megszervezte, hogy rendszeresen legyenek gyülekezeti összejövetelek, amelyekre örömmel el is mentünk mindannyian. A közlekedés nehéz volt, mivel csak két kocsink volt nekünk, érdeklődőknek. A terep hepehupás és dimbes-dombos volt, és csak kevés jó út volt akkoriban. Ezért nagy feladat volt, hogy mindenki eljusson az összejövetelekre. Voltak, akik már kora reggel elindultak gyalog. Három embert felvettem a kiskocsiba, és kitettem őket egy bizonyos távolságra az úton. Kiszálltak, és gyalog mentek tovább. Utána visszafordultam, és újabb három embert elvittem egy darabon, kitettem őket, és visszafordultam. Ily módon végül mindannyian eljutottak az összejövetelre. Az összejövetel után ugyanezzel a módszerrel jutott mindenki haza.
Koos arra is megtanított minket, hogyan lehet hatékony bevezetőket mondani az ajtóknál. Volt sok jó tapasztalatunk, és volt néhány kevésbé jó is. De a szántóföldi szolgálatban átélt öröm mellett eltörpült az összes próba, amelyet a prédikálótevékenységünkkel szembeszállók okoztak. Egyik délelőtt Koosszal munkálkodtam. Amikor az egyik ajtóhoz értünk, hangot hallottunk belülről. Egy férfi olvasta fennhangon a Bibliát. Tisztán hallottuk az Ésaiás 2. fejezetének ismerős szavait. Amikor a 4. vershez ért, bekopogtunk. Egy barátságos, idős férfi hívott be minket, és mi az Ésaiás 2:4-et használtuk fel, hogy elmagyarázzuk neki Isten Királyságának jó hírét. Elkezdtük vele a bibliatanulmányozást, pedig eléggé megközelíthetetlen helyen lakott. Egy dombon le kellett ereszkednünk, át kellett kelnünk egy patakon a kiálló kövekre lépdelve, meg kellett másznunk egy másik dombot, majd le kellett ereszkednünk a házhoz. De megérte. Ez a szelíd idős ember elfogadta az igazságot, és megkeresztelkedett. Hogy eljusson az összejövetelekre, két bottal elment egy olyan helyre, ahol fel tudtam venni, és az út többi részét kocsival tettük meg. Később hűséges Tanúként halt meg.
A rendőrfőnök a munkánk ellen szegült, és többször is megfenyegette Koost, hogy kitoloncolja. Havonta behívta Koost kihallgatásra. Még elkeseredettebbé tette a rendőrfőnököt, hogy Koos mindig egyenes válaszokat adott neki a Bibliából. Minden egyes alkalommal figyelmeztette Koost, hogy hagyja abba a prédikálást, de Koos mindig csak tanúskodott neki. A rendőrfőnök továbbra is ellensége volt a munkánknak, még azután is, hogy Koos elment a Szent Ilona-szigetről. Később a rendőrfőnök, egy nagy, erős ember, hirtelen megbetegedett, és nagyon lesoványodott. Az orvosok nem tudták, mi baja van. Végül el kellett hagynia a szigetet.
Keresztelkedés és folyamatos gyarapodás
Koos, miután már három hónapja ott volt a szigeten, úgy érezte, illő volna keresztelkedést tartania. Nehéz volt megfelelő medencét találni. Úgy döntöttünk, ásunk egy nagy gödröt, kibetonozzuk, és telehordjuk vízzel. A keresztelkedés előtti éjjel esett az eső, és másnap reggel nagy örömmel azt láttuk, hogy a gödör színültig megtelt.
Koos ezen a vasárnap délelőttön megtartotta a keresztelkedési beszédet. Amikor felkérte a megkeresztelkedésre jelölteket, hogy álljanak fel, 26-an álltunk fel, hogy válaszoljunk a szokásos kérdésekre. Kiváltság, hogy mi voltunk az első Tanúk, akiket a szigeten megkereszteltek. Ez volt életem legboldogabb napja, mivel mindig nyugtalankodtam, hogy Armageddon még azelőtt jön el, hogy megkeresztelkedtem volna.
Végül két gyülekezet jött létre, az egyik Levelwoodban, a másik pedig Jamestownban. Minden héten hárman vagy négyen 13 kilométert utaztunk az egyik gyülekezetbe, hogy szombat este levezessük a Teokratikus Szolgálati Iskolát és a Szolgálati Összejövetelt. A vasárnap délelőtti szántóföldi szolgálat után visszatértünk, és megtartottuk ugyanezeket az összejöveteleket meg az Őrtorony-tanulmányozást a saját gyülekezetünkben délután és este. Hétvégéink tehát örömteli teokratikus tevékenységekkel voltak tele. Vágyva vágytam arra, hogy teljes időben végezzem a prédikálómunkát, de családom volt, amelyet el kellett tartanom. Ezért 1952-ben újra állami szolgálatot végeztem állandó fogorvosként.
1955-től a Társulat utazó képviselői, körzetfelvigyázók kezdték meglátogatni évente a szigetet, és ott-tartózkodásuk idejének egy részében az otthonomban szálltak meg. Jó hatással voltak a családunkra. Körülbelül ugyanebben az időben kiváltságomban állt, hogy részt vehettem a Társulat három filmjének a bemutatásában szerte a szigeten.
A lelkesítő Isteni akarat kongresszus
Ahhoz, hogy 1958-ban el tudjunk menni az Isteni akarat nemzetközi kongresszusra New Yorkba, ismét otthagytam az állami munkámat. Ez a kongresszus mérföldkő volt az életemben, olyan lehetőség volt ez, amely miatt sok okom volt arra, hogy örömet találjak Jehovában. Mivel nem volt rendszeres közlekedés a szigetre, öt és fél hónapot voltunk távol. A kongresszus nyolcnapos volt, és az ülésszakok reggel kilenctől este kilencig tartottak. De sosem fáradtam el, és már vártam a következő napot. Nekem adatott az a kiváltság, hogy a programban két percben képviseljem a Szent Ilona-szigetet. Idegörlő élmény volt a Yankee Stadionban és a Polo Groundson lévő hatalmas tömegekhez szólni.
A kongresszus megerősítette az elhatározásomat, hogy úttörő leszek. Az „Isten királysága uralkodik — közel van a világ vége?” című nyilvános előadás különösen buzdító volt. A kongresszus után meglátogattuk a Társulat főhivatalát Brooklynban, és körbevezettek minket az üzemben. Beszéltem Knorr testvérrel, a Watch Tower Society akkori elnökével arról, hogyan megy a munka a Szent Ilona-szigeten. Azt mondta, hogy szeretné egy szép napon meglátogatni a szigetet. Valamennyi előadásról hoztunk haza hangfelvételeket, és sok mozgóképet is a kongresszusról, hogy megosszuk a családunkkal és a barátainkkal.
Elértem a célomat, teljes idejű szolga lettem
Amikor hazaértem, újra felajánlották a régi munkámat, mivel nem volt fogorvos a szigeten. De én elmagyaráztam, hogy szeretnék belépni a teljes idejű szolgálatba. Sok egyezkedés után belementek, hogy három napot dolgozzak egy héten, de nagyobb fizetést kaptam, mint amikor hat napot dolgoztam egy héten. Jézus szavai igaznak bizonyultak: „keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek” (Máté 6:33). Nem volt mindig könnyű a sziget dombos vidékén gyalogolni legyengült lábammal. De még így is 14 éven át voltam úttörő, és sok szigetlakó felebarátomnak segíthettem megismerni az igazságot — ez bizony nyomós ok a sok örömre.
1961-ben a kormány el akart küldeni a Fidzsi-szigetekre egy ingyenes kétéves képzésre, hogy teljes mértékben képzett fogorvos lehessek. Még azt is felajánlották, hogy velem együtt elküldik a családomat is. Ez csábító ajánlat volt, de miután jól átgondoltam, nem fogadtam el. Nem akartam otthagyni a testvéreimet olyan sok időre, és nem akartam feladni azt a kiváltságot, hogy velük szolgálhatok. A vezető tisztiorvos, aki az utazást szervezte, nagyon mérges volt. Ezt mondta: „Ha azt gondolja, olyan közel a vég, attól még használni tudja időközben a keresett pénzt.” De szilárd maradtam.
A következő évben meghívtak a Dél-afrikai Köztársaságba, hogy vegyek részt a Királyság Szolgálati Iskolán, a gyülekezeti felvigyázók egy hónapos képzésén. Értékes oktatást kaptunk, ami segített abban, hogy hatékonyabban lássuk el a gyülekezeti megbízatásainkat. Az iskola után további képzést kaptam, mivel együtt munkálkodtam egy utazófelvigyázóval. Utána több mint tíz éven át helyettes körzetfelvigyázóként szolgáltam Szent Ilona-sziget két gyülekezetét. Idővel más képesített testvérek is segíteni tudtak, és felváltva szolgáltunk.
Időközben Jamestownból Levelwoodba költöztünk, ahol nagyobb volt a szükség, és tíz évig ott maradtunk. Ez idő alatt két végén is égettem a gyertyát. Úttörőszolgálatot végeztem, három napot dolgoztam hetente az államnak, és egy kis élelmiszerboltot vezettem. Ráadásul foglalkoztam a gyülekezet ügyeivel is, és a feleségemmel együtt gondoskodtunk négy cseperedő gyermekünkről. Ahhoz, hogy ezen felülkerekedjek, feladtam a háromnapos munkámat, eladtam a boltot, és az egész családdal Fokvárosba, a Dél-afrikai Köztársaságba mentünk nyaralni három hónapra. Utána az Ascension-szigetre költöztünk, és ott maradtunk egy évet. Ez idő alatt sokaknak tudtunk segíteni, hogy megszerezzék a bibliai igazság pontos ismeretét.
Amikor visszatértünk a Szent Ilona-szigetre, újra Jamestownba költöztünk. Rendbe hoztunk egy házat, amely a Királyság-teremhez volt építve. Ahhoz, hogy anyagilag fenntartsuk magunkat, John fiammal egy Ford-teherautóból fagyiskocsit csináltunk, és fagyit árultunk a következő öt évben. Nem sokkal azután, hogy megkezdtük az üzletet, balesetem volt a kocsival. Felborult, és beszorult a lábam. Ennek az lett a következménye, hogy elhaltak az idegek a térdem alatt, és három hónapba telt, mire felépültem.
Gazdag áldások a múltban és a jövőben
Az évek alatt sok áldásban volt részünk, és ezek újabb okot adnak az örömre. Ezek egyike volt a dél-afrikai köztársasági utunk, amikor részt vettünk 1985-ben egy országos kongresszuson, és meglátogattuk az új Bétel-otthont, amelyet akkor még nem fejeztek be. Egy másik ok az örömre, hogy John fiammal kis részünk lehetett abban, hogy egy gyönyörű kongresszusi termet emeljünk Jamestown közelében. Azért is boldogok vagyunk, hogy három fiunk vénként szolgál, és az egyik unokánk a dél-afrikai köztársasági Bételben szolgál. És bizony nagy örömmel és megelégedéssel járt, hogy sokaknak segítettünk megszerezni a pontos bibliai ismeretet.
Területünk korlátozott lehetőséget ad a szántóföldi szolgálatra, csak körülbelül 5000 ember él itt. De jó gyümölcsök teremtek azáltal, hogy újra meg újra bemunkáltuk a területet. Nagyon kevés ember goromba velünk. A Szent Ilona-sziget híres a barátságos fogadtatásról, és mindenhol üdvözölni fognak, amerre csak jársz, akár az úton gyalogolsz, akár a kocsiddal mész. Tapasztalatom szerint minél jobban ismered az embereket, annál könnyebb tanúskodni nekik. Most 150 hírnökünk van, pedig sokan elköltöztek a szigetről.
Miután az összes gyermekünk felnőtt és elköltözött, a feleségemmel újra egyedül vagyunk, 48 évi házasság után. Lojális szeretete és támogatása az évek során segített nekem, hogy örömmel tudjam szolgálni Jehovát a próbák ellenére. Fizikai erőnk hanyatlik, de szellemi erőnk nap mint nap megújul (2Korinthus 4:16). Családommal és a barátaimmal együtt már nagyon várom azt a csodálatos jövőt, amikor újra egészséges leszek, még egészségesebb, mint 17 éves koromban voltam. Legnagyobb vágyam, hogy mindenféle értelemben tökéletes legyek, s mindenekelőtt, hogy a mi szerető és gondoskodó Istenünket, Jehovát szolgáljam és az ő uralkodó Királyát, Jézus Krisztust egy örökkévalóságon át (Nehémiás 8:10).
[Kép a 26. oldalon]
George Scipio és három, vénként szolgáló fia
[Kép a 29. oldalon]
George Scipio a feleségével, Dorisszal