A katolikus egyház Spanyolországban — Visszaélés a hatalommal

„Minél nagyobb valakinek a hatalma, annál nagyobb a veszély, hogy visszaél vele” (Edmund Burke).

A XVI. századi Európában a legnagyobb hatalmat II. Fülöp katolikus spanyol király gyakorolta. Hatalmas birodalma, amelyben „a nap sohasem nyugodott le” Mexikótól a Fülöp-szigetekig, Hollandiától a Jóreménység fokig terjedt ki.

De becsvágyó törekvései inkább vallási, és nem politikai jellegűek voltak — az európai katolicizmust akarta megvédeni, és birodalmában el akarta terjeszteni a katolikus hitet mindenütt. Papi neveltetésben részesült, s meg volt győződve arról, hogy a katolikus egyház az ő királyságának és a civilizációnak legfőbb támasza. Mindenekfelett ő az egyház gyermeke volt.

A katolicizmus ügyének előmozdítása céljából áldását adta az inkvizíció kegyetlen módszereire; harcolt Hollandiában a protestánsok ellen, s a Földközi-tengeren a „pogány” törökök ellen. Kényszerből feleségül vette Tudor Máriát, a betegeskedő angol királynőt, abban a hasztalan erőfeszítésében, hogy katolikus fiú utódot nyer tőle; később ő küldte a „legyőzhetetlen”, de balsorsra jutó Armadát, hogy kiragadja Angliát a protestánsok aklából; halálakor viszont egy csődbe ment országot hagyott hátra — annak ellenére, hogy a gyarmatokról özönlött a rengeteg arany.

Az inkvizíció — a megtorlás három évszázada

A király után a legbefolyásosabb ember Spanyolországban a főinkvizítor volt. Az ő kötelessége volt, hogy a spanyol katolicizmus tisztán és igaz hitében megmaradjon. A nem igazhitűek megtartották maguknak a véleményüket, vagy számkivetésbe mentek, feltéve, ha az inkvizíció ügynökei elől el tudtak időben menekülni. Talán a király kivételével jóformán mindenki veszélyben volt az inkvizíciós hatóságok és azok visszaéléssel gyakorolt hatalma miatt — még a katolikus hierarchia sem állt minden gyanú felett.

Toledo érsekét például jóformán semmitmondó bizonyíték alapján, többszöri pápai tiltakozás ellenére, hét évre bebörtönözték. Spanyolországban senki sem mert a védelmére kelni. Úgy érveltek, hogy ’jobb egy ártatlan embert elítélni, minthogy az inkvizíciót szégyen érje’.

Az inkvizíció tagjai elkísérték a konkvisztádorokat az amerikai kontinensen lévő spanyol gyarmatokra is. 1539-ben, néhány évvel Mexikó meghódítása után, az azték vezetőt, Ometochtzint saját tízéves fia tanúvallomása alapján bálványimádással vádolták. Lelkiismereti szabadságra való hivatkozása ellenére halálra ítélték. A gyarmatokon, akárcsak Spanyolországban, tilos volt a nép nyelvén a Bibliát olvasni. Jerónimo López 1541-ben ezt írta: „A legveszélyesebb tévedés az indiánokat tudományra tanítani, és ennél már csak egy veszélyesebb dolog van, Bibliát . . . adni a kezükbe. Spanyol honunkban sokan ebbe a hibába estek.”

Három évszázadon át az inkvizíció éberen őrködött Spanyolország és birodalma felett, míg végül is elfogyott a pénz, és elfogytak az áldozatok. És áldozatok híján, mivel már nem volt kit súlyos pénzbüntetések fizetésére kényszeríteni, az egész gépezet leállt.a

A változás szelei

Az inkvizíció megszűnésével a XIX. századi Spanyolországban beköszöntött a nagyobb liberalizmus, és fokozatosan hanyatlani kezdett a katolikusok hatalma. Az egyházi birtokokat — melyek eddig az ideig a művelhető területeknek egyharmadát tették ki — most fokozatosan az egymást követő kormányok kisajátították és elkobozták. Az 1930-as években Azaña szocialista miniszterelnök kijelentette: „Spanyolország mától kezdve nem katolikus ország”, és kormánya ennek megfelelően járt el.

Az egyház és az állam teljesen elkülönült egymástól, és megszüntették a papságnak nyújtott anyagi támogatást. A közoktatás elvesztette vallásos jellegét, és bevezették a polgári házasságkötést és a válást. Segura bíboros siránkozott ezen ’súlyos csapás’ miatt, és aggodalmát fejezte ki, hogy vajon a nemzet képes-e fennmaradni. Úgy tűnt, hogy a katolicizmus sorsa az elkerülhetetlen hanyatlás, amikor 1936-ban katonai felkelés rázkódtatta meg az országot.

Polgárháború — kegyetlen keresztes hadjárat

A hadsereg tábornokait, akik az államcsíny élén álltak kezdetben politikai szempontok vezették, de hamarosan a háború vallási felhangot kapott. A felkelés kirobbanása után néhány héttel az egyház, amelynek hatalmát a jelenkori törvényhozás aláásta, hirtelen egy széles körű és ellenséges támadás kereszttüzébe került.b A katonai államcsínyben résztvevő fanatikus ellenzők több ezer papot és szerzetest gyilkoltak meg, akik a spanyol egyházban a diktatúra megtestesülését látták. Templomokat és kolostorokat fosztottak ki és gyújtottak fel. Spanyolország egyes részein elegendő volt, ha valaki papi reverendát viselt, máris kimondták rá a halálos ítéletet. Teljesen úgy tűnt, mintha az inkvizíció réme tért volna vissza ismét a sírból, hogy elnyelje saját elődeit.

A spanyol egyház e fenyegetéssel szemben újból a világi — jelen esetben a katonai — hatalommal szövetkezett azt kérve, hogy harcoljon ügyéért és állítsa újból helyre az országban a katolikus igazhitűséget. Ebből a célból a polgárháborút szentesíteni kellett, és elnevezték a kereszténység védelmére indított „szent háború”-nak vagy „keresztes hadjárat”-nak.

Gomá bíboros, Toledo érseke és Spanyolország prímása ezt írta: „Vajon polgárháború folyik most Spanyolországban? Nem. Ez a háború az istentelenek harca . . . az igazi Spanyolország ellen és a katolikus vallás ellen.” Franco tábornokot, a felkelők vezérét, „Isten földi terveiben szerepet játszó eszköznek” nevezte. A többi spanyol püspök is hasonlóan érzett.

Természetesen az igazság nem volt ilyen egyszerű. A köztársaságpárti oldalon harcolók között sokan voltak őszinte katolikusok, különösen Baszkföldön, a katolikusok hagyományos fellegvárában. Ennek eredménye az lett, hogy a polgárháborúban katolikusok harcoltak katolikusok ellen — mindenki a spanyol katolicizmus ügyéért, ahogyan erről a háborúról a püspökök nyilatkoztak.c

Amikor Franco seregei végül is lerohanták a Baszkföldet, 14 papot kivégeztek, és számos továbbit pedig bebörtönöztek. Jacques Maritain francia filozófus, aki a baszkföldi katolikusok ellen végrehajtott kegyetlenkedésekről írt, megjegyezte, hogy „a szent háborúban a nem engedelmeskedő hívek elleni gyűlölet sokkal nagyobb volt, mint a hitetlenek elleni”.

A kölcsönös kegyetlenkedések és vérontások három évig tartottak, majd Francóék győzelmével véget ért a polgárháború. Mintegy 600 000—800 000 spanyol vesztette életét, sokan közülük a győztes seregek kegyetlen megtorló intézkedései következtében haltak meg.d Gomá bíboros pásztori levelében minden feszélyezettség nélkül ezt bizonygatta: „Senki sem tagadhatja, hogy az a hatalom, amely ezt a háborút eldöntötte, maga Isten volt, ezt kívánta az ő vallása, rendeletei, az ő törvénye, az ő létezése, és a történelemben visszatérő befolyása is.”

Az inkvizíció XV. században történt felállításától kezdve a spanyol polgárháborúig (1936—1939) az állam és az egyház, egy-két kivételtől eltekintve, szoros összefonódásban élt. Kétségtelenül kölcsönös érdekek vezették őket ebben a szentségtelen szövetkezésben. De ez az öt évszázados világi hatalom — és ezen hatalommal való visszaélés — alaposan aláásta az egyház szellemi tekintélyét, ami kitűnik a következő cikkből is.

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész a 8. oldalon]

A spanyol polgárháború — Püspöki nyilatkozatok

A háború kezdete (1936) után nem sokkal Gomá bíboros ezt a háborút „a Spanyolországért és a Spanyolország ellen küzdő erők, a vallás és az ateizmus, a keresztény civilizáció és a barbarizmus” összecsapásaként ecsetelte.

La Guerra de España, 1936—1939, 261. oldal

Cartagena püspöke ezt mondta: „Áldottak az ágyúk, ha golyóinak becsapódási helyein az evangélium felvirágzik.”

La Guerra de España, 1936—1939, 264—265. oldal

A spanyol püspökök 1937. július 1-jén kibocsátottak egy kollektív levelet, amelyben tisztázták, mi a katolikusok állásfoglalása a polgárháború kérdésében. A levél többek között ezt tartalmazta:

„Az egyház békés szelleme ellenére . . . nem nézhette közömbösen a harcot . . . Spanyolország számára nem volt más kiút, mint a [Franco fasiszta erői által vezetett] Nemzeti Mozgalom, hogy ismét győzzön az igazság, a béke, és az ebből fakadó áldás.”

„Mi hissszük, hogy a Nemzeti Mozgalom már szelleme miatt is találó elnevezés, hiszen ez a spanyolok nagy többségének gondolkodásmódját tükrözi, és csak ez az egyedüli reménység az egész nemzet számára.”

Enciclopedia Espasa-Calpe, melléklet 1936—1939, 1553—1555. oldal

Más országokban élő katolikus püspökök nem késlekedtek támogatni spanyol kollégáikat. Verdier bíboros, Párizs érseke, a polgárháborút a „keresztény civilizáció és . . . az ateista civilizáció közötti harc”-nak nevezte, míg Faulhaber német bíboros arra buzdított minden németet, hogy imádkozzon azokért, akik „Isten szent jogait védelmezik, és kérjék Istent, vezesse győzelemre [e] szent háborúban harcolókat.”

Enciclopedia Espasa-Calpe, melléklet 1936—1939, 1556—1557. oldal

[Kép a 7. oldalon]

Ebből a San Lorenzo del Escorial-i kolostorszerű palotaegyüttesből kormányozta II. Fülöp a birodalmát, „amelyben a nap sohasem nyugodott le”