Az emberi uralom a megméretés mérlegén

1. rész — Kormányok reflektorfényben

A DRÁMAI politikai változások Európában 1989-ben szinte páratlan módon a világ reflektorfényébe állították a kormányzás kérdését. Egy hírmagazin megjegyezte, hogy „az 1989-es év mindig emlékezetes marad, de nem azért, mert Kelet-Európa megváltozott, hanem azért, mert Kelet-Európa megszűnt olyannak lenni, amilyennek négy évtizeden át ismertük”.

Továbbmenve, Francis Fukuyama, az egyesült államokbeli State Department vezetője nemrég azt írta, hogy „az, aminek most szemtanúi vagyunk, nem csupán a hidegháború vagy egy különleges háború utáni történelmi korszak vége, hanem a történelem mint olyan véget ért, azaz: az emberiség az ideológiai evolúciójának a végpontjára jutott”.

Ez a nézet, jóllehet erősen vitatható, mindenesetre néhány nagyon fontos kérdésre irányítja figyelmünket. Például, mit mondhatunk az emberi uralom eddig eltelt évszázadairól? Volt-e valamikor is olyan időszak az emberiség életében, amikor az ember azt mondhatta: „a történelem mint olyan véget ért”? S mit tartogat a jövő a kormányok számára? Továbbá, milyen hatással lesznek ezek a jövőbeni események ránk, egyénekre?

Hogyan vélekednek az emberek a kormányzatokról

Milliók teljesen kiábrándultak a politikai vezetőkből. Ez nemcsak az európaiak, hanem bizonyos mértékig a világ más részein élő emberek esetében is így van. Vessünk például egy pillantást a latin-amerikai országokra.

Egy híres német kereskedelmi folyóirat 1988 végén az ottani politikai helyzetről tömören azt mondta, hogy „az egész majdhogynem romhalmaz”. Részletezve a helyzetet ezt írta: „Argentína . . . gazdasági élete szinte recseg-ropog eresztékeiben. Félő, hogy Brazília kezd kormányozhatatlanná válni. Peru a katasztrófa szélén áll. Uruguay alig vergődik valahogy. Ecuador, ha saját helyzetét helyesen mérlegeli, kétségtelenül a szükségállapot szélét súrolja. Kolumbiában és Venezuelában . . . még épphogy fenn tudják tartani a törékeny demokratikus hagyományokat. Mexikóban annak az uralkodó pártnak a stabilitása, amely 50 éven keresztül ellentmondást nem tűrően kormányzott . . . mindenki szeme láttára megrendült. Az 1980-as éveket máris úgy lehet elkönyvelni, mint egy ’elveszett évtizedet’.”

Egyes helyeken a politikusok igen sokat vesztettek népszerűségükből. Amikor Ausztria lakosságától megkérdezték, hogy fontossági sorrendben mely 21 foglalkozási ág következik egymás után, a politikusokat a 19. helyre sorolták. Az NSZK-ban megtarott közvélemény-kutatásból az derült ki, hogy a megkérdezett lakosok 62 százaléka nem nagyon bízik a politikusokban.

Reinhold Bergler professzor, az Institute of Psychology at the University of Bonn igazgatója arra figyelmeztet: a „fiatalok már-már ott tartanak, hogy hátat fordítanak az államnak, a politikának és a politikusoknak”. Azt állítja, hogy a fiatalok 46 százaléka úgy vélekedik a politikusokról, mint akik „csak jártatják a szájukat”, és mint akik — a fiatalok 44 százalékának véleménye szerint — megvesztegethetők.

Egy amerikai szavazatszedő, aki az 1970-es években írt, megjegyezte: „Él egy olyan felfogás, hogy a (politikai) folyamat annyira érzéketlen és becstelen, hogy a szavazóknak immár semmire sem tudják azt felhasználni.” Ezért az Egyesült Államokban azoknak a száma, akik úgy érzik, hogy „a politikusokat voltaképpen mit sem érdekli, mi történik veled”, az 1966. évi 29 százalékról folyamatosan emelkedett, és az 1980-as évekre már elérte az 58 százalékot. A német Stuttgarter Nachrichten újság ezt a helyzetértékelést a következő szavakkal erősíti meg: „Nagyon sok politikus mindenekelőtt a saját érdekeivel törődik, és csak esetleg ezután a szavazóikéval.”

Érthető tehát, ha növekszik a közönyösség a politikával szemben. Az Egyesült Államok szavazásra jogosult állampolgárainak csak 53 százaléka ment el szavazni 1980-ban. A sajtóhírek szerint a szavazások tekintetében ez volt az ötödik olyan egymás utáni eset, melynél csökkent a részvétel. A szavazók száma 1988-ra 50 százalékra esett vissza.

Nem ismeretlen ez a probléma a politikusok előtt. Egy közismert világi vezető bevallotta: „A politikai életben . . . elég sok a képmutatás.” Ennek okáról ezt mondta: „Ahhoz, hogy egy politikus hivatalba kerüljön és ott meg is tudjon maradni, szüksége van a képmutatásra.” És vajon ki mondta ezt? Az Egyesült Államok volt elnöke, Richard Nixon. Ismerve az elnökségét megrövidítő botrányos körülményeket, kevesen vitatják kijelentésének igaz voltát.

Becsületes emberek látva a politikusok alkalmatlanságát hivataluk betöltésére, azt kérdezik: lehetséges-e egyáltalán jó kormányzat? Az a kérdés is felvetődik: nem lenne esetleg jobb, ha egyáltalán nem lennének kormányok? Talán az lenne az igazi megoldás, ha ’egyetlen kormány sem’ létezne?

[Kiemelt rész a 4. oldalon]

„Ha nincs szakszerű irányítás, elbukik a nép” (Példabeszédek 11:14).