Az áldozatokat szembesítik az elkövetőkkel

A KERET: Felső New York állam Genesee megyéjében az ittas vezetők áldozatainak ügyeivel foglalkozó bizottság. Jelenet: hat személy, összeköti őket a közös fájdalom, kezükben tartják szeretteik fényképét, és arra a kínos feladatra vállalkoznak, hogy megpróbáljanak hatni az ittas vezetésért elítélt bűnelkövetőkre.

Az Ébredjetek! rövid kivonatokban egy-két megjegyzésüket közli.

Az áldozatok

Egy édesapa: „Ez itt a fiunk, Eric. Igazán jó fiú volt. Szeretett viccelni és mosolyogni. És itt vagyok én, egy 17 évesen elhunyt fiú gyászoló, szomorú édesapja. Elég volt egy pillanat és szertefoszlatta minden álmunkat, jövőbeni reményünket és szeretetünket — széttiporta mindezt egy ittas vezető.

Most a feleségemmel együtt kijárunk a temetőbe. Ez az utolsó fonál, amibe bele tudunk kapaszkodni. Az emléktáblára vésve Eric szavai így olvashatók: ’Szívből mondom, nagyon hiányoztok nekem, és ezért remélem, nem leszünk távol egymástól; és ha mégis távol kerülnénk egymástól, sírni fogok, mert soha nem akartam búcsút venni tőletek.’ És mi sem akarunk búcsút venni tőle.”

Egy fiatal özvegyasszony: „Ez a családom. Egy 22 éves férfi menyegzői fogadásról indult haza, s úgy érezte, hogy nincs berúgva. Áruszállító kocsijával nagy sebességgel haladt lefelé egy sötét, számára ismeretlen úton; figyelmen kívül hagyott egy figyelmeztető táblát, majd egy stoptábla ellenére tovább hajtott és belénk rohant. A következő pillanat, amire vissza tudok emlékezni, az volt, hogy a mellkasomban fájdalmas nyomást éreztem. Amikor megpróbáltam kinyitni a szemem, azt láttam, hogy férjem a kormánykerékre borulva fekszik. Hallottam kislányom sírását. Emlékszem, azt kérdeztem: ’Mi történt?’

De senki sem válaszolt. A 31 éves férjem, Bill meghalt, úgyszintén a legidősebb 6 éves kisfiam és a két 4 éves ikerfiacskám. Az egyedüli reményem, ami megmaradt, pici, 9 hónapos kislányom volt, akit súlyos fejsérüléssel kellett kórházba szállítani.

A kórházban feküdtem azon a sivár, esős, szerdai nap délelőttjén, amikor férjemet és 3 fiamat temették. A négy koporsóra, a négy összetört testre és négyükre gondoltam, akiket már soha többé nem fogok újra látni, hallani és megsimogatni. Mi is lesz velem ezután?

Kislányomnak velem együtt új életet kellett kezdenie. Eladtam a házamat, mivel nem tudtam az emlékekkel együtt élni. Nehéz hozzászoknom ahhoz a tényhez, hogy a férjem és a 3 gyönyörű kisfiam ott pihen a temetőben. Hiábavaló volt a törődésem, aggódásom és szeretetem, nem tudtam őket megvédelmezni. Nem lehet szavakba önteni a kínt, a kudarcérzést és az ürességet, amit miattuk érzek. Milyen rövid volt az életük!

Az, aki elrabolta tőlem a családomat, nem volt sem megrögzött bűnöző, sem alkoholista vagy visszaeső elkövető — csupán egy átlagember, aki egyik este kiruccant, hogy társasági életet éljen. De nekem ilyen szörnyű árat kell fizetnem azért, mert valaki ivott és ittasan vezetni mert! Bárcsak soha ne történne ilyesmi önökkel, vagy azzal, akit nagyon szeretnek!”

Egy édesanya: „A lányomat Rhonda Lynn-nek hívják. Június 21-én kellett volna érettségiznie. Június 10-én volt az autóvezetői tanfolyamának utolsó órája. Aznap két személy zsúron vett részt és sokat ivott. Ezután felelőtlenül úgy döntöttek, hogy beülnek a volán mögé. Elég volt egy röpke pillanat, s máris előidézték, hogy Rhonda, az oktató és lányom két tanulótársa életének az lett az utolsó napja.

Azon a délutánon felhívtak telefonon és közölték velem, hogy Rhonda balesetet szenvedett. Egyetlen gondolatom az volt, hogy mellette a helyem. Amikor megérkeztem a kórházba, azt mondták, nem nézhetem meg Rhondát. Én azonban biztosat akartam tudni róla. Félrehúztam a lepedőt. Arca dagadt volt és súlyos horzsolásokkal tele. Néztem a gyönyörű szemét és megérintettem a karját, de ezzel nem lett könnyebb az állapota, a zúzódása. Egyet tudtam tenni, megsimogattam gyönyörű haját. Semmi reagálást nem tapasztaltam. Meghalt.

Nekem jutott az a kínos feladat, hogy halálhírét közöljem édesapjával és testvéreivel. Életünk más lett, mint régebben. Rettenetes űrt hagyott hátra. Bárcsak még egyszer meg tudnánk cirógatni vagy átölelhetnénk. Az életünk soha többé nem lesz az, ami volt. Csupán az emlékek maradtak számunkra.”

Egy tettes

Egy fiatalember: „Történetem teljesen más, mint az eddigiek. Az enyém 23 hónappal ezelőtt kezdődött. Annyira pontosan emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna. Barátnőm azon az estén tekézett egy csapatban, így hát elhatároztam, hogy iszom egy keveset és figyelem a tekézését. Öt-hat pohár sört ittam meg a következő két és fél óra alatt. Magamban úgy gondolkoztam, hogy felelősségre vonható lennék, ha így vezetnék, ezért egy órát kivártam és csak úgy indultam haza.

Kb. 30 perce hajtottam hazafelé, amikor egy mentőt láttam az úton; az út közepén egy férfi állt, aki a forgalmat irányította. Egyáltalában nem láttam azt a férfit, csak akkor észleltem, amikor már túl késő volt. Megpróbáltam kitérni és ráléptem a fékre. Amikor a szélvédőm betört, ezt modtam magamban: ’Talán csak egy őz vagy egy kutya!’ De tudtam, hogy nem így van. Kiszálltam a kocsimból és elindultam feléje, hangosan kiabálva: ’Ugye nincs semmi baja? Rendben van minden?’ De ő nem válaszolt. Emlékszem, ott álltam felette, s az arcát néztem. Az egész olyan hátborzongató volt.

Aztán jöttek az állami motoros rendőrök és kérdezgettek. Majd ezt mondták: ’Ön nagyon segítőkész, de olyan furcsán megy és beszél. Ivott talán?’ Bevittek egy rendőrőrsre és vérvizsgálatnak vetettek alá. A véralkoholszint 0,08 volt [az Egyesült Államok legnagyobb részén ez már több, mint a megengedett érték]. El sem tudtam képzelni, hogy ilyesmi velem megessék. Azt gondoltam, semmi ehhez hasonló nem történhet meg velem. De most szembe kellett néznem azzal a váddal, hogy vétkes hanyagságból embert öltem, és alkoholos befolyásoltság alatt vezettem, amikor a vezetői képességem teljesen leromlott.

Egy hónap választott el a tanári diplomám elnyerésétől. Gondoljanak csak bele, hogyan tekinti a társadalom a tanárokat. Azt várják tőlük, hogy erkölcsileg feddhetetlenek legyenek. Én is erre törekedtem, de most azt kellett látnom, hogy mindennek vége.

Egy évi felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek, 19 hónapra bevonták a vezetői engedélyem, 250 dollár pénzbírságot kellett fizetnem, egy hétvégét a börtönben töltöttem, 600 órát fordítottam társadalmi munkára és 9 hetes alkoholelvonó tanácsadáson vettem részt. Sőt, emlékszem, éjjelente sokszor arra riadtam fel álmomból, hogy ott látom lelki szemeim előtt annak a férfinak az arcát. És ugyanakkor vissza kellett mennem és szembe kellett néznem a barátaimmal és a családommal. Igazi erőfeszítésnek tűnt, hogy tovább éljek. Nem voltam biztos, érdemes-e élnem. Vissza kellett mennem tanítani, és belenézni diákjaim szemébe. Nem tehettem róla, de csak azon járt az eszem, vajon hányan tudják, mit is tettem. És ezenkívül, gyötört a bűntudat és furdalt a lelkiismeret a férfi családjával szemben.

A baleset éjszakáján a legszörnyűbb dolgot kellett megtennem életemben. Fel kellett hívnom édesanyámat és megmondani neki: ’Anyám, embert öltem baleset kapcsán. Szeretném, ha valaki értem jönne.’ Amikor édesanyám megérkezett, csak összeborultunk és sírtunk. A legádázabb ellenségemnek sem kívánom ezeket az érzéseket. Abból ered a baj, ha valaki iszik és úgy vezet, ezzel kapcsolatban szerettem volna segíteni. Ha elmennek erről a bizottsági gyűlésről, úgy menjenek el, hogy emlékezzenek ránk. Soha ne felejtsenek el bennünket.”

A bizottság végkövetkeztetése

Patricia Johnston, aki összefogja az áldozatok ügyeit vizsgáló ezen bizottság munkáját, így összegezte a saját alkoholista apja halálos kimenetelű karamboljának tragikus tapasztalatát: „Ha palackba tudnám zárni az alkohol okozta fájdalmat, és ebből lehetne adni ’még egyet az útra’, akkor soha nem lenne szükség további ilyen programra!”

Végül az elnök megkérdezte, van-e valakinek valamilyen kérdése. Senki sem jelentkezett. De sokan akadtak, akik könnyes szemmel ezt mondták: „Rólam biztosan nem fognak olyat hallani, hogy ittasan vezettem!”

Persze az idő fogja csupán megmondani, mennyire eredményes az ilyen bizottságok ténykedése, hogy a letartóztatott személyek, visszatérve a közutakra, vajon fognak-e majd újra ittasan vezetni. A problémát az teszi olyan ijesztő mértékűvé, hogy nagyon sokan, valójában milliók merészkednek ki a közutakra nem kellően biztonságos vezetőként, és ezeket sem tartóztatják le.

Az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériumának statisztikai hivatala, amely igazságszolgáltatással kapcsolatos ügyekkel foglalkozik, nemrég jelentést adott ki, és ebből az derült ki, hogy a legutóbbi évben közel 2 millió személyt tartóztattak le alkoholos befolyásoltság alatti vezetésért. De a statisztikai adatok azt is feltárták, hogy az ittas vezetés miatti minden egyes letartóztatásra mintegy 2000 fel nem derített eset jut a nem ellenőrzött területeken, ez olyan szám, amely újabb baleseteknek lehet a forrása.

Minek köszönhető az olyan környezet, amely kedvez az ilyenfajta, halált okozó és felelőtlen viselkedésnek? Miért kell még továbbra is folytatni az ittas vezetés elleni harcot, és miért nem sikerült ebben győzelmet aratni? Vegyünk szemügyre közelebbről egy-két választ.

[Kép a 7. oldalon]

Balesetet okozó személy a balesetet szenvedettek ügyeit kivizsgáló bizottség előtt