Megtartottam a szavamat

BRAZÍLIÁBAN, Rio de Janeiróban születtem 1930-ban, hamvazószerda előtti vasárnap tartott egyik karneváli parti idején. A partin Rio felső társadalmi rétegének tagjai voltak jelen — orvosok, a hadsereg ezredesei és gazdag üzletemberek. Babonából mindannyian aranygyűrűket és gyémántokat dobtak első fürdővizembe, abban a hitben, hogy ez segít majd a fiúcsecsemőnek gazdaggá és híressé válni. Mintegy másfél évvel később megkaptam a ’Rio legszebb csecsemője’ díjat azon a versenyen, amelyet egy folyóirat szponzorált.

Nem sokkal ezután édesanyám súlyosan megbetegedett. Amikor az orvosok már feladták a reményt, édesapám elhagyta őt és a gyermekeit. Adósságait sikerült kiegyenlítenie azáltal, hogy engem használt fel fizetség gyanánt, így egy gazdag családhoz kerültem Guarujába, Santo Amaro szigetére, ami São Paulo államban van. Anélkül nőttem fel, hogy bármi emlékem lett volna korábbi családomról. Az egyik iskolai szünet alatt azonban, amit Rio de Janeiróban töltöttem — amely mintegy 450 km-re volt lakóhelyemtől, Guarujától —, történt valami, ami megváltoztatta az életemet.

Egy véletlen találkozás

Hozzám hasonló korú fiúkkal játszottam Rio Jardim da Glóriának nevezett városrészében. Mivel nevelőszüleim sok pénzt adtak nekem, az egész csapatot meghívtam fagylaltra, ami nagyon népszerűvé tett. Az egyik fiú, Alberto megkérdezte, honnan jöttem. Amikor megmondtam, ő ezt mondta: „Van egy öcsém, aki szintén São Paulo államban él, de én nem ismerem. A neve Cézar. Édesapám egy családhoz adta, és édesanyám most mindennap sír, mert teljesen reménytelen, hogy viszontlássa.”

Majd hozzátette: „Ha találkozol egy tíz év körüli fiúval São Paulóban, akit Cézarnak hívnak, mondd meg neki, hogy találkoztál a bátyjával, és hogy az édesanyja látni szeretné.”

„Nem fogom elfelejteni — ígértem. — Végtére is ugyanúgy hívják, mint engem.”

Megváltozott körülmények

Alberto elmondta édesanyjának a beszélgetésünket, és ő találkozni akart velem. Amikor a következő vasárnap Alberto ismét találkozott velem Jardim da Glóriában, ezt mondta: „Édesanyám látni akar. Azt hiszem, üzenetet szeretne küldeni veled az öcsémnek São Paulóba.”

Alberto azonnal odavitt az édesanyjához, aki a parkban ült egy padon. Ő alaposan végigmért, azután megölelt és sírni kezdett. „Kik a szüleid?” — kérdezte.

„Garibaldi Benzi és Nair — válaszoltam. — Az én nevem pedig Cézar Benzi.”

Találkozót kért nevelőanyámtól, aki majd elájult, amikor elmondtam neki, mi történt. Később a két anya találkozott és hosszasan elbeszélgetett rólam. Ezt követően Alberto így szólt hozzám: „Az én édesanyám a te valódi édesanyád, és te az én öcsém vagy!”

Édesanyám felépült a betegségéből, és saját erejéből nevelte a bátyámat és a nővéremet. Amikor megbizonyosodtam arról, hogy megtaláltam az igazi családomat, mostohaanyám nagy csalódására azt kértem, hadd élhessek velük. Erős vágyat éreztem arra, hogy a vér szerinti bátyámmal és nővéremmel legyek. Édesanyámat pedig sajnáltam, hiszen szenvedett amiatt, hogy nem tudta, élek-e még, vagy meghaltam. Szilárdan kitartottam hát elhatározásomban, bár ez azt jelentette, hogy a fényűző guarujái otthont egy olyan házra kellett felcserélnem, amely Rio de Janeiro egyik szegénynegyedében volt. Micsoda változás! Iskola után keményen kellett dolgoznom, mivel családom léte a keresetemtől függött.

Ígéretet teszek

Amikor idősebb lettem, megtanultam ékszereket készíteni, majd később tervezni is. A csoport, amellyel dolgoztam, importáruval is foglalkozott — ennek többsége csempészáru volt —, s ez igen jövedelmezőnek bizonyult. A könnyen szerzett pénznek köszönhetően a partik, a nők és az orgiák életem részévé váltak. 22 éves koromban feleségül vettem egyik iskoláskori barátnőmet, Dalvát. Igazán nem voltam méltó rá. Ideális feleség és anya volt, művelt, előzékeny és jó modorú.

Hétévi házasság után egyik éjszaka hazafelé tartottam egy féktelen partiról, s útközben komolyan elgondolkodtam. Arra a következtetésre jutottam, hogy azzal az élettel, amelyet addig éltem, nem leszek képes helyes erkölcsre tanítani három növekvő gyermekemet. Elhatároztam, hogy megváltozom. Hazaérkezve felébresztettem Dalvát, hogy elmondjam neki döntésemet.

„Azt akarod mondani, hogy csak azért ébresztettél fel hajnali két órakor, hogy elmondd nekem ezt a képtelenséget?” Rengeteg oka volt a velem szembeni bizalmatlanságra. De én megígértem: „Ezúttal komolyan gondolom. És első lépésként a házunk mellé költöztetem az üzletemet, hogy a családunk több időt tölthessen együtt.” Ezután a még mindig kétkedő Dalvával aludni tértünk.

A következő nap kinéztem egy kétszintes épületet, és terveket készítettem arra, hogyan rendezzük be a felső szinten az otthonunkat, az alsó szinten pedig az üzletet. Majd elmentem addigi társaimhoz és búcsút mondtam nekik. Elhatároztam, hogy megtartom a szavam. Dalva és én most kezdtük először élvezni az életet a gyerekekkel együtt.

Segítség, hogy meg tudjam tartani a szavam

Mintegy három hónappal később meglátogatott Fabiano Lisowski. Már régóta ismert, így amikor azt mondtam neki, hogy szeretném, ha találkozna a feleségemmel, ezt kérdezte: „A törvényessel?”

Amikor Dalva bejött, Lisowskit úgy mutattam be, mint „a Biblia egy bizonyos vallásának papját”. Ő nevetett, és azt mondta, hogy Jehova Tanúinak egyike. Engem nem érdekelt a vallás, de Dalva szerette a Bibliát. Lisowski elkezdett beszélgetni Dalvával, én azonban csendben maradtam, mivel semmit nem értettem abból, amiről beszélgettek.

Fabiano meghívott bennünket egy összejövetelre a következő vasárnap. Meglepetésére megígértem, hogy elmegyünk. Dalva magánkívül volt az örömtől. Tudta, hogy olyan ember vagyok, aki állja a szavát, s ha azt mondom: elmegyek az összejövetelre, akkor el is megyek. Két dolgot megtanultam a csempészet során: tartsd meg a szavad, és soha ne késs el a megbeszélt találkozóról.

Mindig hordtam revolvert az övembe dugva, de amikor az összejövetelre mentem, otthon hagytam a fegyvert. Az emberek vendégszeretőek és jó modorúak voltak, így hát megígértem, hogy következő vasárnap ismét elmegyünk. Attól kezdve rendszeresen részt vettünk a Királyság-teremben tartott összejöveteleken, és soha többé nem hordtam fegyvert.

Fabiano úgy intézte, hogy minden szerda este meg tudjon látogatni bennünket a feleségével és az anyósával. Tudta rólam, hogy ateista vagyok, ezért többnyire Dalvához beszélt. Mivel úgy éreztem, hogy engem kihagynak, elkezdtem neki más dolgokról beszélni, mire ő udvariasan több figyelmet szentelt rám. Láttam, hogy van nála egy könyv, amelynek címe: „Az Isten legyen igaz”, de ő habozott azt felajánlani nekem. Végül megkérdeztem: „Mire való ez a könyv?”

Ő meglepetten ezt válaszolta: „Tanulmányozásra.”

„Ha tanulmányozásra — válaszoltam —, akkor hadd nézzem meg, mit ír.”

Mindenki meglepődött; nem tudták mire vélni a dolgot. A tanulmányozás azonban elkezdődött, én pedig figyelmesen hallgattam. Dalva sugárzott, sőt a három gyereknek is tetszettek Fabiano magyarázatai.

A tanulmányozás alatt Fabiano felesége észrevette, hogy erősen dohányzom, és megjegyezte: „Látszik, hogy sokat dohányzik.”

„Iskolás korom óta dohányzom — magyaráztam —, és amikor az ékszertervezést tanulmányozom állandóan dohányozom.”

Ő tapintatosan ezt mondta: „Sokan megpróbálják abbahagyni a dohányzást, de képtelenek rá.”

„Én akkor hagyom abba, amikor akarom” — vágtam rá.

„Azt csak úgy hiszi” — válaszolta.

„Csak azért, hogy bebizonyítsam Önnek, még ma abbahagyom” — mondtam neki. Így is tettem; soha többé nem gyújtottam rá.

Tanulmányozásunk első néhány hónapjában nem mentek könnyen a dolgok. Korábbi barátok kerestek meg otthon kétes üzleti ajánlatokkal, és nők, akikkel partikra jártam. De én elhatároztam, hogy megváltoztatom az életemet, és Jehova ki nem érdemelt kedvessége folytán meg is tudtam tenni. Az üzletem forgalma először csökkent, és lejjebb kellett adnunk az életszínvonalunkat. De szerencsére Dalva állandóan buzdított.

Öt hónapi bibliatanulmányozás után minden kétségem megszűnt. Meg voltam győződve arról, hogy Jehova az igaz Isten, és a Biblia az ő írott Szava. Így 1962. január 12-én Dalva és én a között az 1269 személy között voltunk, akik alámerítkeztek az első nagy kongresszuson São Paulóban, az Ibirapuera parkban. Micsoda látványt nyújtott a mintegy 48 000 résztvevő!

Gyermekeink tanítása

Az a kongresszus segített hozzá, hogy ráébredjek gyermekeink tanításának és nevelésének a felelősségére. Azon nyomban be is ütemeztük a családi bibliatanulmányozást szerda estékre. A szerda este mind a mai napig a családi tanulmányozásé. Most már azonban csak Dalva és én tanulunk, mivel a gyerekek mind megházasodtak.

A gyerekekkel folytatott tanulmányozás magában foglalta a napjaink fiataljait is érintő általános gondok megbeszélését; ilyen volt például az öltözködési stílus, az ápoltság és a nemek közötti helyes viselkedés. Ha az egyik gyerek feladatot kapott a Teokratikus Szolgálati Iskolán, az szintén szerda este került megtárgyalásra.

Ezenkívül állatkertbe és más helyekre is elvittük a gyerekeket, hogy megmutassuk nekik Jehova teremtésének csodáit. Segítettünk nekik felismerni, hogy az állatokat és a madarakat Jehova az ember gyönyörűségére teremtette, és hogy hamarosan meg lesz az az örömünk is, hogy nem kalitkákban vagy rácsok mögött látjuk őket, hanem a szabadban, ahol majd dédelgetni és cirógatni lehet őket.

Amikor a gyerekek még nagyon kicsik voltak, kifüggesztettünk az étkezőben egy tervet Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratok, valamint az Őr Torony Társulat egyéb kiadványainak olvasására. Képességeik legjavát nyújtották, hogy lépést tartsanak a tervvel és beszámolhassanak nekünk arról, mit tanultak. Igazán elmondhatjuk, hogy gyermekeink nevelése gazdag áldást eredményezett számunkra. Mindhármukat alámerítették még tizenéves korukban.

Legfiatalabb gyermekünk, Cézar volt az első, aki érdeklődést mutatott a teljes idejű szolgálat iránt. Amikor kilencéves volt, az utazófelvigyázó minden előzetes megbeszélés nélkül felhívta a pódiumra és megkérdezte tőle, mi szeretne lenni, ha felnő. „Bétel-munkás, körzetfelvigyázó vagy misszionárius” — válaszolta Cézar.

Cézar tizenhét évesen teljes idejű úttörő lett. Időközben elvégzett egy nyomdásztanfolyamot, s így felkészült az Őr Torony Társulat brazíliai fiókhivatalában végzendő munkára. Nem sokkal később meghívást kapott a Bételbe, és négy évig szolgált ott. Azután megházasodott, és feleségével együtt különleges úttörők lettek; egészen fiuk megszületéséig folytatták ezt. Most Cézar mint keresztény vén szolgál, felesége pedig általános úttörő. Fiukat 1990-ben, tizenegy éves korában merítették alá.

Egyik lányunk, Sandra, 1981-ben lépett az úttörőszolgálatba. A következő évben házasságot kötött a Bétel-család egyik tagjával, Sílvio Chagasszal. Nyolc éven át szolgáltak együtt mint különleges úttörők; jelenleg a körzetmunkában, Jehova Tanúi gyülekezeteinek látogatásában vesznek részt. Sandra ikertestvére, Solange és férje három évig szolgáltak mint különleges úttörők. Fiukat, Hornant nemrég merítették alá. Solange férje keresztény vén.

Dalva és én úgy érezzük, hogy gyermekeink szellemi fejlődése nagyrészt a mintegy harminc évvel ezelőtt elkezdett rendszeres szerda esti családi tanulmányozásoknak köszönhető. További segítséget jelentett nevelésükben az utazófelvigyázók és más teljes idejű szolgák rendszeres vendégül látása otthonunkban. Ezek a keresztény testvérek és testvérnők segítettek nekik, hogy a teljes idejű szolgálatot tűzzék ki célul maguk elé.

Személyes áldások

Dalva és én már sok-sok mérföldkövet hagytunk magunk mögött az első mérföldkő, az 1962-ben történt alámerítésünk óta. Egy ideig helyettes körzetfelvigyázóként szolgáltam, s így Jehova Tanúi gyülekezetei látogatásának kiváltságát élveztük. Részt vettünk kongresszusi termünk öt évig tartó építésében is Duque de Caxias-ban. Gyakran jelentem meg polgári, egészségügyi és katonai hatóságok előtt, beleértve az állam helyettes kormányzóját is. E megjelenések célja az volt, hogy stadionokat béreljünk a kongresszusaink számára, továbbá, hogy megmagyarázzam semleges álláspontunkat, valamint azt, miért nem fogadnak el Jehova Tanúi vérátömlesztést.

Visszatekintve és végiggondolva azokat a csodálatos kiváltságokat, amelyekben azon döntő éjszaka óta részem volt, amikor felébresztettem Dalvát, hogy elmondjam neki ígéretemet, kijelenthetem, hogy a legnagyobb áldás Isten Királysága jó hírének a hírnöke lenni. Dalva és én meg vagyunk győződve arról, hogy az a mód, ahogyan Jehova Isten a szervezetén keresztül irányít bennünket, valóban az „az Út”, amely már most boldog élethez vezet, végül pedig az örök élethez Isten új világában. (Cselekedetek 9:2; 19:9.) (Cézar A. Guimarães beszámolója alapján.)

[Kép a 23. oldalon]

Cézar Guimarães és családja ma