Egy katonai történész visszaemlékezése
Az idő 1944. augusztus 25. A helyszín Párizs, Franciaország. Amint dzsipünk végighaladt a széles Champs-Élysées-n, sokszor kellett leugranunk és fedezéket keresnünk a kapualjakban, amikor náci orvlövészek golyói süvítettek át az utcán.
AZON a napon kezdődött Párizs felszabadítása Hitler csapatainak uralma alól a második világháborúban, és én az első amerikaiak közt voltam, akik behatoltak a városba. Örvendező francia férfiak és nők tömege tódult az utcákra, hogy felszabadítókként üdvözöljenek minket. Az éjszakát egy fényűző szállodában töltöttük, ahonnan csak aznap reggel távoztak sietve a magas rangú német tisztek.
Európában annak a hadtörténész csoportnak a tagja voltam, amely a George S. Patton, Jr. tábornok parancsnoksága alatt levő 3. amerikai hadsereg hadműveleteiről készített tudósítást.
Kérdések, amelyeket a háború felvetett
Néhány nappal párizsi bevonulásunk előtt végighajtottunk egy szűk úton, melyet nem sokkal korábban tisztítottak meg a német páncélosok kiégett roncsaitól. Megálltunk egy erődítésnél az erdőben, amelyen nemrég jutott túl az Egysült Államok hadserege. Mindenütt holttestek voltak, eltorzult, szétroncsolt testű német katonák. Derékszíjuk csatján látható volt a szokásos felirat: „Velünk az Isten.” Egy közeli kőfalra egy német katona odafirkálta a kérést: „Vezér [Hitler], segíts nekünk!”
Ez a két közlés kitörölhetetlen nyomokat hagyott a gondolataimban. Egyfelől a náci rezsim azt bizonygatta, hogy Isten velük van, másfelől a katona a führerhez, Hitlerhez kiáltott megmentésért. Rádöbbentem, hogy ez az ellentmondás nem csak a németekre volt jellemző. Általános volt mindkét oldalon ebben a szörnyű háborúban. Eltűnődtem hát: ’Vajon állást foglal Isten a háborúkban? Kinek az oldalán áll Isten?’
Háborúk és balsejtelmek a háború kapcsán
Butteban, Montanában születtem 1917-ben, akkor, amikor Amerika belépett az első világháborúba. Miután 1936-ban befejeztem tanulmányaimat egy magániskolában, beiratkoztam a kaliforniai Stanford Egyetemre. Ám az első év tanulmányait valahogyan unalmasnak találtam a felkavarodott világ eseményeihez képest. Japán lerohanta Kínát, Mussolini meghódította Etiópiát és dühöngött a spanyol polgárháború. Ebben a háborúban a nácik, a fasiszták és a kommunisták kipróbálták stratégiájukat és fegyvereiket a második világháború főpróbájaként, miközben a Népszövetség tehetetlenül szemlélte az eseményeket.
Két szemeszter után otthagytam az egyetemet, és a tanulmányaimra félretett pénz fennmaradó részét — apám beleegyezésével — európai és afrikai utazásra fordítottam. 1938 végén keltem át az Atlanti-óceánon a Deutschland nevű német hajó fedélzetén és hosszú vitákat folytattam a fiatal német tisztekkel a hitleri Németország erejéről, szembeállítva a Brit és a Francia Birodalommal. Párizsban az emberek Hitler legutóbbi fenyegetéseiről, hencegéseiről, ígéreteiről beszéltek, de az élet ment tovább a megszokott módon. Az afrikai Tangerben tett látogatásom idején néha-néha hallhattam a Gibraltári-szoros túlpartján dúló spanyol polgárháború csatazaját.
Mikor 1939-ben hazatértem az Egyesült Államokba, rossz előérzeteim voltak. Azután, hogy 1941 decemberében a japánok megtámadták Pearl Harbort, belerántva ezzel az Egyesült Államokat a második világháborúba, én is beléptem polgári alkalmazottként a hadseregbe a szállító szolgálathoz. 1942-ben, alaszkai tartózkodásom idején megkaptam a behívót a sorozásra.
A Brit-szigetek felé
Rövid otthoni tartózkodás után bevonultattak a hadseregbe és egy évig az [Egyesült] Államokban állomásoztam. Aztán behajóztunk Anglia felé és 1944 tavaszán konvojunk elhagyta az Egyesült Államok keleti partját. A háborúból először az Atlanti-óceán északi részén kaptam ízelítőt, amikor egy német tengeralattjáró elsüllyesztette a közvetlenül utánunk haladó hajót. Konvojunk szétszóródott és onnan kezdve minden hajó a saját navigációjára támaszkodva haladt Liverpoolba.
Amíg beosztásunkra vártunk egy angliai táborban, a csapatokat összegyűjtötték, hogy meghallgassák egy tábori lelkész beszédét. Felháborított, amint a lelkész sürgette az embereket, hogy menjenek harcba saját vallásuk másik oldalon álló tagjai ellen, ráadásul azt állította, hogy Isten őket támogatja az összecsapásokban. Nyilvánvaló, hogy mindkét fél egyidőben nem élvezhette Isten segítségét.
1944 tavaszára a Brit-szigetek tele voltak amerikai és brit katonákkal, valamint felszereléssel. A szicíliai és észak-afrikai hadműveletekben merész taktikáiáról híressé vált Patton tábornok (lent) demagóg buzdító beszédeket tartott, amelyek semmi kétséget nem hagytak afelől, miért is vannak itt a csapatok: azért, hogy minden kéznél lévő fegyver felhasználásával a lehető legtöbb ellenséget öljék meg a győzelem kivívásáig. Patton a modern gladiátor megtestesítője volt: magas, felfegyverzett, sisakot viselő, akinek az egyenruhája mindig kifogástalan — zubbonyán ragyogtak a csillagok és a kitüntetések. Keménykezű, vadul káromkodó és vallásos ember volt — az ütközetek előtt imádkozott.
1944. január 1-jén a „Katonák imájában” így esedezett: „Atyáink Istene, aki szárazon és tengeren mindig győzelemre vezettél minket, kérünk, irányíts tovább most, az egyik legnagyobb harcunkban . . . Add nekünk a győzelmet, Urunk!”
Európa elözönlése
1944. június 6-án a szövetséges hatalmak inváziós erői — a legnagyobb hajóhad, amit valaha látott a világ — átkeltek a La Manche csatornán és erős német tűz alatt partra szálltak Normandiában. A hídfő még mindig szűk volt, amikor harminc nappal később a harmadik hadseregünk partra szállt. Lövészárkokban töltöttük az éjszakát, miközben német gépek erősen bombázták a területet.
Július 25-én a szövetséges erők kitörtek a hídfőből és egy héttel később a harmadik hadseregünk áttört a Bretagne-félsziget irányába. Ezután kelet felé a Szajna folyóig, Párizs közelébe nyomultunk előre a visszavonuló németek nyomában. Szeptemberre Patton harckocsijai és csapatai mélyen bent jártak Kelet-Franciaország területén a történelem egyik legjelentősebb hadjáratában. Örömünkre szolgált, hogy úgy éreztük: közel van a háború vége.
Ám minden ilyen álom szertefoszlott, amikor a felszerelés és a csapatok nagy részét áthelyezték az északi frontra a brit Montgomery tábornagy erőihez. Ott nagy támadás indult a Hollandiában levő német egységek ellen. De bekövetkezett a katasztrófa: egy ejtőernyős hadtest — akaratán kívül — egy erős német páncélos alakulat kellős közepén ért földet, és ennek következtében megtizedelődött. A szövetséges csapatok maradékának előrenyomulása megakadt, a támadás kudarcba fulladt.
A belgiumi offenzíva
Hitler és tábornokai megragadták a lehetőséget, hogy átszervezzék erőiket tartalékok mozgósításával, és hatalmas páncélos erőt vontak össze az amerikai védelem leggyengébb pontja közelében. A belgiumi offenzíva néven ismert náci támadás december 16-án sűrű ködtakaró leple alatt kezdődött. Úgy tervezték, hogy egy német ék előretör az Északi-tenger felé kettévágva a szövetségesek hadseregét és elfoglalva a legfontosabb utánpótlási bázist.
Német erők özönlöttek a résbe és hamarosan ostrom alá vették az amerikai csapatokat Bastogne-nál. A harmadik hadsereg Patton tábornok vezetése alatt hamarosan megfordította a helyzetet és egy hosszú menetelés után heves támadást intézett a páncélos oszlop ellen. Ám a majdnem egy hete tartó felhős, esős időjárás miatt a légierőt nem lehetett bevetni.
Patton imája
December 22-én olyan valami történt, ami miatt elmélyültek szellemi kétségeim. Hetekkel előbb Patton utasította a lelkészek vezetőjét, hogy röplap formájában készítsen el egy imát, amit a németek által megerősített, nyugati irányban a Rajnáig húzódó Siegfriedvonalnál fognak majd felhasználni. Most azonban Patton órák alatt vagy 350 000 példányt osztott szét — a harmadik hadsereg minden egyes katonájának egyet-egyet. Ebben arra kérte a Atyát, hogy „fékezze meg ezt a hatalmas esőzést” és „adjon megfelelő időjárást a csatához”, hogy az Egyesült Államok hadereje „le tudja törni az ellenségünk zsarnokságát és gonoszságát, megszilárdítva a Te igazságodat emberek és nemzetek között”.
Érdekes módon azon az éjszakán kiderült az ég és olyan is maradt öt napon át. Ez lehetővé tette, hogy a vadászgépek és bombázók végigsöpörjenek a náci hadoszlopok felett bajt és pusztulást hozva rájuk. Ez Hitler utolsó villámháborújának a végét jelentette és szétvert erői megkezdték a visszavonulást.
Patton ujjongott. „Azt hiszem, még százezret fogok nyomtatni abból az imából — mondta. — Az Úr velünk van, és ezért folyton tájékoztatnunk kell, mire van szükségünk.” Én azonban arra gondoltam: ’Vajon az ég nem derült volna ki december 23-án függetlenül attól, hogy az imát kiosztották vagy sem?’ Az időjárásjelentés szerint egy hidegfront érkezett az oroszországi sztyeppékről és az oszlatta el a felhőtakarót.
A német kapituláció és a háború utáni Németország
A szövetséges haderők tavaszi offenzívája elsöpörte Hitler birodalmát és a németek 1945. május 7-én letették a fegyvert. Az a nap egy Rajna-vidéki faluban talált, itt ismertem meg Lillyt, jövendőbeli szeretett feleségemet, akit Belgiumból telepítettek ki. 1945 novemberében leszereltem és csatlakoztam a Németországot megszálló amerikai hadsereg történelmi részlegéhez. Decemberben Lilly és én Frankfurt polgármestere előtt házasságot kötöttünk.
A történelmi részleg feladata az volt, hogy megírja a megszállás történetét. Felhasználta több száz elfogott német tábornok beszámolóját, hogy bemutassa a háború lefolyását a németek szempontjából. Vezető történészként öt évig maradtam Németországban. Ezután két gyermekünkkel, Garyvel és Lizette-tel átköltöztünk az Egyesült Államokba.
A szüleimnél tett látogatás után beíratkoztam a Montana Egyetemre. Úgy gondoltam, hogy megszűnt minden kapcsolatom a katonasággal. Ám 1954 tavaszán, miközben ott tartottam, hogy megszerzem a doktori címet antropológiából, két korábbi kollégám felhívta a figyelmemet, hogy megüresedett az igazgatói-felügyelői állás a hadsereg Központi Tüzérségi és Rakétamúzeumában, Oklahomában. Megpályáztam, felvettek és odaköltöztünk.
Katonai múzeumi tevékenységem
Újra kapcsolatba kerültem a katonai történelemmel. Belevetettem magam a kutatásba, leletek, adatok gyűjtésébe, utazásokba, előadásokba, régészeti ásatásokba a történelmi és katonai ceremóniák témájában. Megszerveztem egy régimódi lovas díszegységet, amely részt vett az elnöki beiktatási felvonuláson 1973-ban Washingtonban. Létrehoztam egy kiállítótermet is zászlók számára, ahol időrendben volt a nemzeti és katonai csapatzászlók hagyománya és történelme. Évek során a tüzérségi múzeum egy egyszerű épületből az ország legnagyobb katonai múzeumává vált.
Ezalatt felnőttek gyermekeink. Fiunk, Gary, a középiskola elvégzése után elhagyatottnak, célttévesztettnek érezte magát. Belépett a tengerészethez és szolgált a vietnami háborúban. Hálásak voltunk, amikor két év tengerentúli tartózkodás után újra biztonságban tudtuk itthon. Egyértelmű, hogy a háborúk nem teremtették meg a békét. Ehelyett azt láthattuk, hogy az ENSZ tagállamai folyton ellenségeskednek egymással, miközben éhínség és betegség pusztítja népeiket.
Nyugdíjazás és kiábrándulás
Végül a hadsereg kötelékében eltöltött 33 év után úgy döntöttem, hogy eljött a nyugdíjba vonulás ideje. A tábornok és vezérkara különleges nyugdíjazási ünnepséget szervezett számomra: Oklahoma állam kormányzója 1979. július 20-át ünneppé nyilvánította a tiszteletemre. A katonai történetírás és a múzeumok területén kifejtett tevékenységemet méltató leveleket kaptam.
Túláradó örömöt kellett volna éreznem. Mégis, a múltamra visszatekintve, nem voltam elégedett. Ahelyett, hogy bemutattam volna a háború szörnyű valóságát, pályámat a háború dicsőítésére szenteltem; a figyelmet a hagyományokra, az egyenruhákra és kitüntetésekre, a fegyverekre és a taktikára, a szertartásokra és ceremóniákra, a pompára és a látványosságra irányítottam. Pedig Dwight D. Eisenhower tábornok, az Egyesült Államok későbbi 34. elnöke is megmondta: „A háború lényege a tűz, az éhség és a járvány . . . Megutáltam a háborút. A háború nem old meg semmit.”
Idővel megtudtam, hogy Eisenhower édesanyja Jehova Tanúja volt — olyan hit követője, amely akkor már érintette az életemet, mivel feleségem tanulmányozta a Bibliát a Tanúkkal. Nyugdíjazásom előtt hat hónappal, 1979-ben, alámerített Tanú lett. Úgy tűnt, hogy megváltozott. Olyan erős volt a buzgalma és vágya, hogy a tanultakat megossza másokkal, hogy fiunk és felesége, Karin elkezdték tanulmányozni a Bibliát, és egy éven belül ők is alámerített Tanúk lettek.
Valahogy én mégis kételkedtem. Túlzottnak tűnt a hit, hogy Isten beavatkozik az emberi ügyekbe, véget vet ennek a világnak és egy háborútól mentes új világot állít fel. Ennek ellenére tanulmányozni kezdtem a Tanúkkal, de elsősorban azért, hogy meglássam, van-e valódi alapja vallási meggyőződésüknek. A múltam és szakképzett kutatói képességeim ismeretében feltételeztem, hogy hamarosan hibákat és ellentmondásokat fedezek fel majd hitükben.
Új életút
Ahogy előrehaladtam a Biblia tanulmányozásában, hamarosan rájöttem, mennyire nem volt igazam. Kétkedésem eltűnt, amikor a vallásos tudatlanság fátyla kezdett lehullani a szememről. Felismertem, hogy valóban szilárd alapja van az Isten igazságos új világáról szóló ígéretekbe vetett hitnek. (2Péter 3:13; Jelenések 21:3, 4.) Milyen megnyugvást jelentett, hogy megtudtam: nem a Mindenható Isten, hanem a dolgok jelen rendszerének uralkodója, Sátán, az okozója az emberek között most tapasztalható féktelen gonoszságnak és igazságtalanságnak! (János 14:30; 2Korinthus 4:4.) Tehát Jehova Isten nem foglal állást a nemzetek háborúiban, ennek ellenére valóban törődik az emberiséggel. (János 3:16.)
1983-ban Jehova Tanúi Billingsben, Montanában megtartott kongresszusán alámerítkeztem, ezzel szemléltetve Jehova iránti önátadásomat. Gary fiam és én vénként szolgálunk saját gyülekezetünkben. Lillyvel együtt valóban hálásak vagyunk, hogy Szava és Tanúi által Jehova megnyitotta szívünket a bibliai igazság előtt, hogy megérthessük azoknak a katasztrofális eseményeknek az értelmét, amelyek erre a nemzedékre jellemzők. (Máté 24:3–14; 1János 2:17.) (Gillett Griswold elmondása alapján.)
[Kép forrásának jelzése a 9. oldalon]
A párizsiak szétszaladnak, amikor német orvlövészek tüzet nyitnak 1944 augusztusában (U.S. National Archives fotó)
[Kép forrásának jelzése a 10. oldalon]
U.S. National Archives fotó
[Kép a 11. oldalon]
Német páncélosok összetört, kiégett roncsai (Franciaország, 1944)
[Forrásjelzés]
USA Védelmi Minisztériuma
[Kép a 12. oldalon]
Feleségemmel és lányommal 1947-ben