Háborús hősből Krisztus katonája
LOUIS LOLLIOT ELMONDÁSA ALAPJÁN
A szövetséges erőkkel voltam, mikor a II. világháború alatt, 1944. augusztus 16-án partra szálltunk a dél-franciaországi tengerparton. Miután egy hétig harcoltunk a Földközi-tenger partján, harckocsiosztagom bevonult Marseille tengeri kikötőjébe, és felküzdötte magát a dombon a Notre Dame-de-la-Garde-templom felé. Az volt a megbízatásunk, hogy bevegyük az ottani német erődöket.
HEVES harc folyt. Csapatomban az egyik harckocsit találat érte, és három bajtársam meghalt benne. Majd egy akna leszakította az egyik harckocsim lánctalpát, és emiatt harcképtelenné vált. Elhatározva, hogy nem engedünk a már megszerzett földünkből, még néhány óráig folytattuk a harcot.
Egyik kezemben egy géppuskát, a másikban pedig a francia zászlót tartva, kihasználtam a tűzszünet idejét, és gyalog előrementem az egyik katonával, aki a Szabad Francia Erőknél szolgált. Elcsigázottan és puskaportól feketén a francia lobogót a templom bejárata elé tűztem.
Felszabadulás
Az ezt követő hetekben észak felé haladtunk, és üldöztük a visszavonuló német csapatokat. Az orvlövészek miatt, valamint amiatt, hogy fejmagasságban az úton kábelek voltak keresztbe húzva, arra kényszerültünk, hogy úgy haladjunk tovább, hogy harckocsijaink tetejét lezárjuk.
Különítményünk októberben érte el Ramonchamp kisvárosát, mely a Vogézekben, Északkelet-Franciaországban található. A kisváros elhagyatottnak tűnt. Amint a harckocsim lövegtornyán álltam és a környéket kémleltem, az egyik ablakból hirtelen egy rakétát lőttek a harckocsiba, mely a felrobbanásakor embereim közül hármat azonnal megölt. Egy másik katona és én súlyosan megsérültünk, a harckocsi pedig működésképtelenné vált. Bár 17 darab repesz volt a lábamban, átvettem a harckocsi irányítását, míg egy másik harckocsi elvontatott bennünket.
Ezért az esetért dicséretet kaptam a hadijelentésben. Pár nappal később, mikor az 1. francia hadsereg parancsnoka, de Lattre de Tassigny tábornok kitüntetett a marseille-i teljesítményemért, ezt mondta: „Hamarosan újra látjuk egymást.”
Nem sokkal ezután azzal bíztak meg, hogy legyek a tábornok személyes attaséja. Idővel elkísértem Berlinbe, ahol 1945. május 8-án Franciaországot képviselte, amikor Németország megadta magát. A következő négy évben mindenben a szolgálatára álltam.
De hogyan is történt, hogy ennyire belebonyolódtam a II. világháború főbb eseményeibe?
Vallási és katonai képzés
Istenfélő római katolikusként nőttem fel, és az volt a vágyam, hogy az Istenemet és a hazámat szolgáljam. 1939. augusztus 29-én, csupán pár nappal azelőtt, hogy Franciaország belépett a II. világháborúba, jelentkeztem a gépesített hadseregbe. Csak 18 éves voltam. Miután öt hónapi képzést kaptam a párizsi École Militaire-en (hadiakadémián), mint fiatal, nem hivatásos tisztet Franciaország keleti frontjára küldtek.
Ez volt a „furcsa háború” időszaka, melyet azért hívtak így, mert semmi mást nem csináltunk, csak vártuk azokat a német csapatokat, amelyek más frontokon harcoltak. Majd amikor a németek végül támadásba lendültek, 1940 júniusában fogságba estem. Két hónappal később megszöktem, és végül Észak-Afrikában csatlakoztam a francia erőkhöz.
A tunéziai hadjárat során, mikor „a sivatagi róka”, Erwin Rommel tábornok vezetése alatt álló német csapatok ellen harcoltunk, testemnek több mint 70 százaléka megégett, és kilenc napig kómában voltam. Három hónapot töltöttem egy Szídi-Bel-Abbesz-i kórházban Északnyugat-Algériában, ahol a francia idegenlégió főhadiszállása volt. Míg Észak-Afrikában voltam, megkaptam a Croix de Guerre nevű hadikeresztet.
A katolikus tábori lelkészek arra buzdítottak bennünket, hogy végezzük „keresztény” kötelességünket. Buzdításaikkal összhangban kész voltam feláldozni az életemet Franciaországért. Amikor csak tudtam, áldoztam a csata előtt. Amikor pedig ott voltam, ahol a leghevesebben dúlt a harc, Istenhez vagy Szűz Máriához imádkoztam.
Tiszteltem az ellenséges katonákat, kik közül sokan szintén istenfélő római katolikusok voltak. Egyesek olyan derékszíjat viseltek, amelyen volt egy csat, és erre a következő volt írva: Gott mit uns (Velünk az Isten). Ugye milyen furcsa arra gondolni, hogy Isten válaszolt az ellenséges oldalon harcoló katonáknak az imájára, akik egyébként ugyanahhoz a valláshoz tartoztak?
Változások a háború után
A háború után 1947. április 10-én feleségül vettem Reine-t, egy olyan lányt, aki de Lattre de Tassigny tábornok vendée-i Mouilleron-en-Pareds nevű szülővárosából való volt. Az esküvőn a tábornok volt a tanúm. Halálát követően 1952 januárjában én vittem a lándzsazászlócskáját az állami temetésen.
Majd 1952 vége felé, az egyik vasárnap reggel, amikor én és a feleségem a kislányunkkal együtt éppen indulni akartunk a misére, két Jehova Tanúja csengetett az ajtónknál. Amit a Bibliáról mondtak, felkeltette a kíváncsiságunkat. Bár a feleségem és én mélységesen vallásosak voltunk, nem nagyon ismertük a Bibliát, mivel az egyház elvette a kedvünket az olvasásától. Az a Tanú, aki felajánlotta, hogy tanulmányozza velünk a Bibliát, Léopold Jontès volt, Jehova Tanúi franciaországi fiókhivatalának akkori felvigyázója. A bibliatanulmányozásunk által végre megtaláltam azokra a kérdésekre a választ, amelyek már gyermekkorom óta megválaszolatlanul álltak előttem.
Például mindig is fejtörést okozott nekem a miatyánk, vagyis az Úr imája. Katolikusként azt hittem, hogy minden jó ember a mennybe jut a halálakor, így nem tudtam megérteni, miért mondjuk azt az imáinkban Istennek, hogy „legyen meg az akaratod . . . a földön is” (Máté 6:9, 10, Katolikus fordítás; kiemelés tőlünk). Azok a papok, akikkel beszéltem, vagy kitértek ez elől a kérdés elől, vagy azt mondták, hogy erre az imára akkor kapunk választ, amikor mindenki római katolikus lesz. Ez a válasz azonban nem elégített ki.
A Háromságra vonatkozó kérdéseimre sem tudtak a papok kielégítő választ adni. Ez a katolikus tanítás azt mondja, hogy az egyházi hitvallás szavai szerint „Isten az Atya, Isten a Fiú: Isten a Szent Lélek (is). És mégis nem három Isten: hanem egy Isten.” Így nagyon megörültünk a feleségemmel, amikor felfedeztük a Bibliának azt a világos tanítását, hogy Jézus az Isten Fia és nem maga a Mindenható Isten (Márk 12:30, 32; Lukács 22:42; János 14:28; Cselekedetek 2:32; 1Korinthus 11:3).
Mindketten úgy éreztük, mintha akkor először felnyitották volna a szemünket, és hogy felbecsülhetetlen értékű gyöngyszemet találtunk, mely bármilyen áldozatot megér (Máté 13:46). Felismertük, hogy választanunk kell ahhoz, hogy megszerezzük ezt a kincset. Hamarosan a Pál apostoléhoz hasonló nézőpontot vallottuk, aki azt mondta, hogy „kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt”. Kiigazításokat tettünk hát az életünkben, hogy Istent szolgáljuk (Filippi 3:8).
Állást foglalok
1953 áprilisában, csupán néhány hónappal azután, hogy elkezdtük tanulmányozni a Bibliát a Tanúkkal, parancsot kaptam, hogy csatlakozzak a francia expedíciós csapatokhoz, amelyeket Indokínába küldtek harcolni. Abban az időben segédtisztként szolgáltam a párizsi szenátus hadtestparancsnokánál. Mivel addigra megértettem a Bibliának a semlegességre vonatkozó alapelvét, felismertem, hogy döntenem kell (János 17:16). Tájékoztattam a feletteseimet, elutasítom, hogy eleget tegyek annak a parancsnak, hogy Indokínában harcoljak, és arra hivatkoztam, hogy nem óhajtok semmiféle háborúban sem részt venni többet (Ésaiás 2:4).
„Tudatában van annak, hogy ezzel rossz pontot szerez magának, és minden ajtó zárva lesz ön előtt?” — kérdezték a feletteseim. Attól a pillanattól fogva úgymond mellőztek. Ez azonban a védelmemre szolgált, mivel nem hívtak többet katonai gyakorlatra. Sok családtagom és barátom nem tudta megérteni, hogyan is dobhattam félre azt, amit ők társadalmi szempontból kiváltságos helyzetnek tekintettek.
Katonai hírnevemre való tekintettel a hatóságok kedvező bánásmódban részesítettek, és a hitnézeteim ellenére tiszteltek. A következő két évben hosszas betegállományban voltam, és nem kellett tovább folytatnom hivatalos tevékenységeimet. Az idő alatt a feleségem és én látogattuk Jehova Tanúi helyi gyülekezetének összejöveteleit, sőt még meg is osztottuk másokkal az újonnan megtalált hitünket.
Végre Krisztus katonája!
Végül 1955 elején minden katonai kötelezettségem alól felszabadultam. Tizenöt nappal ezután, március 12-én, feleségemmel a versailles-i kongresszuson vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltuk Jehova Istennek tett önátadásunkat. Mivel megváltozott a hivatásommal kapcsolatos helyzetem, más munkát kellett keresnem, hogy gondoskodni tudjak családom szükségleteiről. A következő négy évben portásként dolgoztam a párizsi Halles-on (központi piacon). Bár nem volt könnyű megtenni ezeket a kiigazításokat, Jehova megáldotta erőfeszítéseimet.
Az évek során a feleségemmel sok embernek tudtunk segíteni, hogy elfogadja a Biblia üzenetét. Lehetőségem volt arra, hogy különböző katonai és polgári hatóságnak magyarázzam el a semlegességről alkotott keresztény nézőpontot. Korábbi katonai pályafutásom gyakran hasznosnak bizonyult, mikor le kellett győzni sokak előítéletét Jehova Tanúival kapcsolatban. Ez lehetővé tette, hogy elmagyarázzam a semlegességről alkotott keresztény álláspontunkat a nemzetek háborúival kapcsolatban, és megmutattam, hogy ugyanez volt az álláspontjuk Krisztus korai követőinek is. Például C. J. Cadoux professzor a The Early Church and the World című könyvében azt írta, hogy „legalább Marcus Aurelius uralkodásáig [i. sz. 161—180] egyetlen keresztény sem lett katona a keresztelkedése után”.
Akkor néztem szembe az egyik legnehezebb próbával, amikor feleségem 1977-ben meghalt. Egy évig tartó betegeskedés után hunyt el, és egészen a haláláig bátran kifejezésre juttatta hitét. Engem a feltámadás csodálatos reménysége tartott életben (János 5:28, 29). Bánatom legyőzésében további segítséget jelentett, hogy beálltam az általános úttörők sorába — így hívják Jehova Tanúinál a teljes idejű szolgákat. Ezt 1982-ben tettem, miután nyugdíjba vonultam. Később, 1988-ban igen boldog voltam, hogy azon az iskolán szolgáltam oktatóként, amelyen úttörők kapnak képzést.
Feleségem halála óta időnként harcot kell vívnom a depresszióval. De szellemileg erős, közeli barátok segítenek, hogy újra talpra álljak. Mindezen próbákon keresztül állandóan érzem Jehova erejét és szerető-kedvességét, aki mindazokra gondot visel, akik benne bíznak (Zsoltárok 18:3). Azt is érzem, hogy azok a próbák, amelyeken keresztülmegyünk, segítenek nekünk abban a képzésben, hogy folytatni tudjuk a szellemi hadviselésünket (1Péter 1:6, 7). Gyülekezeti vénként pedig segíteni tudok másoknak, akik depresszióssá válnak (1Thessalonika 5:14).
Mikor kisfiú voltam, arról álmodoztam, hogy katona leszek, és bizonyos értelemben mind a mai napig katona maradtam. Elhagytam egy hadsereget, hogy beálljak egy másikba, és így „Krisztus Jézus . . . katonája” legyek (2Timótheus 2:3, Újfordítási revideált Biblia). Manapság a rosszabbodó egészségem ellenére, a képességeimhez mérten igyekszem a tőlem telhető legjobbat nyújtani, hogy Krisztus katonájaként harcot vívjak „ jó vitézséggel”, amely végül győzelemre fog vezetni Istenünk, Jehova tiszteletére és dicsőségére (1Timótheus 1:18).
Louis Lolliot 1998. március 1-jén hunyt el, miközben ez a cikk a kiadásra készült.
[Kép a 13. oldalon]
Esküvőnk, melyen de Lattre de Tassigny tábornok is ott volt
[Kép a 15. oldalon]
Louis Lolliot és felesége, Reine 1976-ban