Újból keresztények állnak a jeruzsálemi legfelsőbb bíróság előtt

AZ ÉBREDJETEK! IZRAELI TUDÓSÍTÓJÁTÓL

JÉZUS a Szanhedrin, a jeruzsálemi legfelsőbb bíróság előtt állt az életéért folytatott per miatt. E nyomás ellenére félelmet nem ismerve beszélt Isten Királyságáról (Máté 26:57–68). Jézus pere után alig néhány héttel a legmeghittebb követői álltak ugyanazon legfelsőbb bíróság előtt. Erőteljes tanúbizonyságot tettek Isten Királyságáról és kinevezett Királyáról (Cselekedetek 4:5–21).

Napokkal később, amikor az apostolokat újból a Szanhedrin elé vitték, az események váratlan fordulatot vettek. A környezettől jövő óriási nyomás ellenére Gamáliel, a bíróság egyik legtiszteltebb tagja bátran szót emelt Jézus tanítványai érdekében. E meglepő közbelépés eredményeképpen az apostolokat szabadon engedték (Cselekedetek 5:27–42).

Ezek a bíróság előtti megjelenések beteljesítették Jézusnak a Máté 10:16–18-ban leírt szavait: „Ímé, én elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé . . . törvényszékekre adnak titeket . . . helytartók és királyok elé visznek titeket érettem, bizonyságul ő magoknak és a pogányoknak.” Jézus követői, bár gyakran félreértették őket, mindenütt igen ismertté váltak Izraelben. Az első században zsidók ezrei fogadták el Jézus üzenetét (Cselekedetek 4:4; 6:7). Mindezt Jézus zsidó tanítványainak buzgó prédikálása eredményezte, beleértve azt is, amikor félelem nélkül jelentek meg a bíróságok előtt.

Ma Izraelben viszonylag kevesen tudnak Jehova Tanúiról, akik jelenleg ötszáznál kevesebb főt számlálnak egy ötmilliós nemzetben. 1993-ban azonban egy fiatal Tanú esete nemcsak jelentős figyelmet irányított Jehova Tanúi tevékenységére, hanem kihangsúlyozott egy egyedülálló történelmi kapcsolatot a között az előítélet és üldözés között, amelytől a zsidók és Jehova Tanúi egyaránt szenvedtek.

Hogyan kezdődött a vita?

A tizenhét éves Ariel Feldman — aki oroszországi zsidó bevándorlóként jött Izraelbe és most Haifában él — kitűnő tanuló volt, és nagyon szerették mind az iskolai tisztségviselők, mind diáktársai.

A Perzsa-öbölben folyt háború alatt egy alkalmi utcai beszélgetés eredményeképpen Ariel és családja tanulmányozni kezdték a Bibliát Jehova Tanúival. Ariel alapos kutatást végzett és összehasonlította a zsidó vallási tanításokat azokkal a bibliai magyarázatokkal, amelyeket Jehova Tanúi mutattak. A komoly gondolkodású Ariel gyors előrehaladást ért el a Biblia tanulmányozásában és családtagjai közül elsőként keresztelkedett meg mint Jehova Tanúja.

Mindez semmilyen nehézséget nem jelentett neki iskolai tanulmányaiban. Az érettségi évében azonban iskolája elhatározta, hogy bevezet egy kísérleti programot, hogy felkészítse a tanulókat a katonai szolgálatra. Katonák tartották az oktatást, és a program támadó állások és technikák gyakorlását is magában foglalta. Mivel úgy érezte, hogy mint Jehova Tanújának, a tevékeny részvétel ezen a tanfolyamon sértené a Biblia által kiiskolázott lelkiismeretét és semleges álláspontját, ezért Ariel ésszerű erőfeszítéseket tett, hogy megmagyarázza helyzetét az igazgatónőnek (Ésaiás 2:2–4). Tisztelettudóan elmagyarázta, hogy szívesen részt vesz bármilyen más iskolai tevékenységben ez alatt az időszak alatt, de nem tud meggyőződése ellen tenni.

Bár iskolájában az igazgatónő korábban bizonyos fokú megértést mutatott irányában, mégis úgy döntött, hogy ez a kérés több, mint amit megengedhet. Ultimátumot adott neki: vagy tevékenyen részt vesz a katonaság előtti kiképzésben, vagy kizárják az iskolából. Ariel képtelen volt megsérteni lelkiismeretét. 1993. január 31-én, csupán néhány hónappal az érettségi előtt, hivatalosan kizárták az iskolából választási lehetőség felkínálása nélkül.

Védelem egy váratlan forrásból

Ariel az Izraelben levő Polgári Jogok Társaságához fordult. Hajlandók voltak megvizsgálni az ügyét, és ingyenes jogi védelmet ajánlottak fel neki. Izrael modernkori zsidó államában demokrácia van. Bár nem szavatolják alkotmányos alapon az egyéni jogokat, az izraeli függetlenségi nyilatkozat előmozdítja a vallás- és lelkiismereti szabadságot. Még nem volt olyan jogi eset Izraelben, amely során kizártak volna valakit az iskolából vallásos hitnézetek alapján.

Az újságok érdeklődni kezdtek a történet iránt. A jogi tanácsot követve Ariel nem adott interjút a riportereknek, mivel inkább azt szerette volna, hogy a tárgyalóteremben ítéljék meg ügyét, és ne a közvélemény döntse el. Az iskola igazgatónője azonban gyorsan igazolta tettét egy interjúban. A Hadashot újság 1993. február 9-ei számában nemcsak arról alkotott véleményét fejezte ki, hogy a tanuló vallásos állásfoglalása sérti az izraeli államot és mindazokat, akik szeretik azt, hanem felhasználta a lehetőséget arra is, hogy Jehova Tanúi mint szervezet ellen beszéljen, és a következőt mondta: „Tevékenységük leplezett, szennyes és alattomos. Kibocsátják csápjaikat és jóformán fáradhatatlanul nyomoznak a gyengék után.”

Sok izraeli vette észre, hogy az igazgatónő véleménye egy előítélettől befolyásolt nézőpontot képvisel. Tom Segev izraeli történész-újságírót, aki sok kutatást végzett a holocausttal kapcsolatban, különösen felkavarta az interjú. Néhány olyan személyre emlékeztette őt, akiket a náci Németországban a zsidók elleni hamis vádaskodások arra sarkalltak, hogy az emberiség történelmének egyik leggonoszabb és legnagymérvűbb bűntettében nyilvánítsák ki előítéletüket. Segev véleménye szerint az izraeli államra leselkedő nagyobb veszély nem a fiatal tanuló lelkiismeretes kiállásában rejlik, hanem inkább abban, ahogy példát mutatott az iskola igazgatónője a vallási türelmetlenségben. Mindez arra indította, hogy írjon egy cikket Jehova Tanúi jogainak védelmében. (Lásd a bekeretezett részt a 15. oldalon.)

Segev cikkét követve mások is hangot adtak véleményüknek. Egy jeruzsálemi lakos, aki zsidó származása miatt fogoly volt egy táborban a II. világháború alatt, írt egy levelet a szerkesztőnek, amelyben visszaemlékszik Jehova Tanúi kiváló magatartására, akik ugyanabban a táborban voltak, mivel visszautasították, hogy a német hadseregben szolgáljanak.

Mivel a fiatal Tanú, a szóban forgó tanuló nem adott interjút, a riporterek más gyülekezeti tagokhoz fordultak. Bár nem kommentálták különösen Ariel helyzetét, mielőtt a bíróságra ment volna, ők boldogan nyújtottak felvilágosítást Jehova Tanúi hitnézeteit és Izraelben folytatott tevékenységüket illetően. Ez ahhoz vezetett, hogy számos kedvező hangvételű cikk jelent meg az izraeli sajtóban, valamint készült egy rádióinterjú az egyik gyülekezeti vénnel. Sokan először hallottak Jehova Tanúiról ezen kéretlen hírverés eredményeképpen.

A jeruzsálemi bíróságon töltött nap

Az Izraelben levő Polgári Jogok Társaságának haifai fiókja ismételten megpróbált érvelni az igazgatónővel, az iskolafelügyeleti hatósággal és a jeruzsálemi oktatásügyi minisztériummal. Mindezen erőfeszítések ellenére nem találtak kielégítő válaszokra. 1993. március 11-én Ariel Feldman érdekében kérelmet nyújtottak be a jeruzsálemi legfelsőbb bíróságnak, a legmagasabb bíróságnak a modernkori Izraelben.

1993. március 15-ére tűzték ki az ügyben az előzetes meghallgatás napját. Az Izraelben levő Polgári Jogok Társaságának ügyvédei képviselték Ariel ügyét az iskolafelügyeleti hatósággal, az igazgatónővel és Haifa város törvényhatóságával szemben. Az izraeli legfelsőbb bíróság három bírája tanácskozott az ügy első meghallgatásán.

Az államügyész úgy mutatta be az ügyet, hogy ha a tanulónak megengednék, hogy ő „diktálja”, melyik osztályba szeretne vagy éppen nem szeretne járni, akkor az aláásná az iskola tekintélyét. Arra kérték a bíróságot, hogy támogassa döntésüket, miszerint semmilyen körülmények között sem szabad megengedni, hogy ez a tanuló újra betegye a lábát az iskola területére.

Az állampolgári jogok ügyvédei viszont úgy terjesztették elő az ügyet, mint ami a szabad vallásgyakorlás és a lelkiismereti szabadság alapvető jogának kérdése, amelyet megsértettek azzal, ahogyan a dolgot elintézték az iskolában. A bírák kérdéseket tettek fel Jehova Tanúi hitnézeteit illetően, hogy megértsék, milyen okból foglalt állást a fiatal tanuló. Sok felvilágosítást kaptak írott kérelem formájában is, melyek hasonló esetekről szóltak szerte a világon, ahol a legfelsőbb bíróságok Jehova Tanúi javára döntöttek.

Záróbeszédükben a bírák megállapították, hogy mindkét fél egy alapelvért harcol. Amikor azonban annak mérlegelésére került a sor, melyik fél szenvedne el nagyobb kárt, ha a helyzet változatlan maradna, akkor kétségtelenül a tanuló lenne az. A bírák hitetlenkedésüket fejezték ki az igazgatónő és az iskolafelügyeleti hatóság magatartását illetően, és tíz napot adtak nekik, hogy írásos magyarázatot adjanak intézkedéseikről. A bíróság kiadott egy közbenső határozatot, amely megköveteli, hogy Ariel Feldmant fogadják vissza az iskolába, hogy befejezze a tanévet, és ne akadályozzák az érettségi vizsgák letevésében.

Az 1993. május 11-ére kitűzött végső meghallgatás előtt néhány nappal az iskolafelügyeleti hatóság elejtette a vádakat Ariel Feldman ellen. Ennek eredményeképpen törölték a végső meghallgatást, így az ügy alapkérdéseiben sohasem döntött a bíróság, és semmilyen kötelező erejű bírói döntést sem hozott. Bár ez nyitva hagyta a kérdést további jogi megvitatáshoz, Jehova Tanúi mégis értékelik az izraeli legfelsőbb bíróság bírái által mutatott ésszerű hozzáállást.

Tanulság

Jehova Tanúi Jézus napjaitól egészen mostanáig ellenállással és előítélettel néznek szembe, amely sok ország legfelsőbb bíróságai elé viszi őket. Ezek az esetek „bizonyságul [szolgálnak] . . . a pogányoknak” (Máté 10:18). Jehova még akkor is tud gondoskodni arról, hogy neve széles körben ismert legyen, ha Tanúi egy bizonyos országban kevesen vannak. Éppen úgy, ahogy az első században a Szanhedrin tiszteletben álló tagja, Gamáliel meglepő módon közbeszólt, Isten napjainkban képes nem várt forrásokból támogatást nyújtani népének.

[Kiemelt rész a 15. oldalon]

„Egy iskola igazgatónője ezt tudja Jehova Tanúiról”

(Kivonatok Tom Segev cikkéből, amely a Ha’aretz 1993. február 12-ei számában jelent meg.)

„Ebben a nemzetben, ahol minden van, él néhány izraeli Jehova Tanúja is. Nincsenek sokan, és nem is sokan hallottak felőlük, annak ellenére hogy Izraelben, mint minden más országban, igyekeznek követőket szerezni tanításaiknak írott szavak és beszéd által egyaránt. Valahogy ezt a Hugim Gimnáziumba járó tanulót is elérték. Mivel ő elfogadta a mozgalom alapelveit, visszautasította, hogy részt vegyen az iskolában a katonaság előtti gyakorlati képzés óráin. Az igazgatónő nem akarta őt felmenteni ezen órák alól. Ha pontosan értem, akkor úgy tekint erre a tanulóra, mint aki fenyegeti a cionizmus jövőjét. Ezt magyarázta nekem a héten: »Mi cionista iskola vagyunk: arra tanítjuk a gyermekeket, hogy lojálisak legyenek az államhoz és a nemzethez.« . . .

Rina Shmueli, a haifai Polgári Jogok Társaságának tagja megpróbálta meggyőzni az igazgatónőt, hogy ismerje el a tanuló ahhoz való jogát, hogy engedelmeskedjen lelkiismeretének, és mentse fel őt a katonaság előtti kiképzés alól; ez nagyon jó lecke lehetett volna a toleranciából és demokráciából. De az igazgatónő kitartott álláspontja mellett. Azon a véleményen van, hogy egy olyan veszedelmes szektával van dolgunk, amely csábítás útján tesz szert tagokra . . .

Ez nem éppen valami jóra emlékeztetett. Ezért felhívtam az igazgatónőt és megkérdeztem tőle, mit tud valójában Jehova Tanúiról. Azt mondta, nem sokat tud, csak azt hallotta, hogy más országokban is tevékenyek, és találkozott velük Kanadában és Németországban. Megkérdeztem tőle, tudja-e, mi történt velük Németországban. »Nem tudom, és nem is akarom tudni« — válaszolta az igazgatónő.

Talán a Hugim Gimnáziumnak van könyvtára, és esetleg a könyvtárban megtalálható az Israel Gutman által szerkesztett The Encyclopedia of the Holocaust. Ha nincs belőle egy példány sem, akkor kellene egyet venniük. A »Komoly Bibliakutatók« cím alatt az igazgatónő azt fogja találni, hogy a nácik Jehova Tanúit koncentrációs táborokba küldték.”