Most már boldog vagyok, hogy élek!
„Ugye tisztában van azzal, hogy meg fog halni?” — kérdezte az orvos. A sors iróniája, hogy előtte már kétszer szívesen várt megkönnyebbülés lett volna, ha meghalok. Ekkor azonban nem. Hadd magyarázzam el.
A NEW YORK-I Long Island külvárosában nevelkedtem, ahol az édesapám népszerű autóversenyző volt. Maximalista volt, aki a versenyekből gazdagodott meg. Azonkívül rapszodikus volt, és nehéz volt a kedvére tenni. Anyu viszont békésebb, csendesebb személy volt, aki annyira félt apu versenyeitől, hogy nem tudta rávenni magát, hogy megnézze verseny közben.
A bátyámmal korán megtanultuk, hogy otthon visszafogottak legyünk, s ez olyasvalami volt, amit anyu már megszokott. De megvolt az ára. Mindannyian úgy éltünk, hogy rettegtünk aputól. Ez annyira kihatott rám, hogy sohasem éreztem úgy, hogy bármit jól csinálnék. Amikor meg tizenéves korom elején egy családi „barát” szexuálisan molesztált, az önbecsülésem még lejjebb süllyedt. Mivel képtelen voltam megküzdeni az érzéseimmel, öngyilkosságot kíséreltem meg. Ez volt az első alkalom, amikor azt hittem, hogy a halál szívesen várt megkönnyebbülés lett volna.
Értéktelennek és olyannak éreztem magam, akit senki sem szeret, s táplálkozási rendellenesség alakult ki nálam, amely gyakori azoknál a fiatal nőknél, akiknek kevés az önbecsülésük. Kezdtem olyan életet élni, hogy kerestem az izgalmat, visszaéltem különböző anyagokkal, paráználkodtam és abortuszokon estem át — ahogy egy dal egyik sora mondja: „Van aki mindig rossz helyen keresi a szeretetet.” Motorozásban, autóversenyzésben és légzőkészülékes búvárkodásban vettem részt, és időnként Las Vegasba utaztam szerencsejátékot játszani. Egy jövendőmondó tanácsát is kikértem, valamint szórakozásból spiritiszta ábécéstáblácskát használtam, miközben nem fogtam fel a spiritizmus veszélyeit (5Mózes 18:10–12).
Ráadásul az izgalom keresése ahhoz vezetett, hogy belefolytam olyan törvénytelen tevékenységekbe, mint amilyen a kábítószer-kereskedelem és az áruházi tolvajlás. A szeretet és elismerés utáni kutatásom barátok és vőlegények hosszú sorát is eredményezte. Mindezek a tényezők olyan életforma kialakulásában játszottak közre, amely sokkal veszélyesebb volt, mint ahogy azt én felfogtam.
Egyik este, miután egy alkoholból és kábítószerből álló kombinációt vettem be a versenypályán, a bokszban, ostoba módon megengedtem a barátomnak, hogy hazavigyen autóval. Miután az első ülésen elvesztettem az eszméletemet, nyilván vele is ugyanez történt, ugyanis egy ütközés okozta lökéstől tértem magamhoz. Sok sérüléssel kerültem kórházba, de végül felépültem, és csak a jobb térdem szenvedett maradandó sérülést.
Vágy valami jobb után
Bár nemigen értékeltem a saját életemet, nagyon aggódtam a gyermekek és az állatok biztonságáért és jogaiért, valamint a környezet védelméért. Sóvárogtam egy jobb világ után, és abbeli erőfeszítésemben, hogy segítsek létrehozni egy ilyet, sok szervezetnek voltam aktív tagja. Ez a jobb világ utáni vágy az, ami először vonzott azokhoz a dolgokhoz, amelyeket egy munkatársnőm mondott, aki Jehova Tanúja volt. Amikor rosszul mentek a dolgok a munkahelyen, mindig bosszúsan utalt „e rendszer”-re. Amikor megkérdeztem, hogy mit ért ezen, elmagyarázta, hogy hamarosan egy napon az élet mentes lesz minden aggodalomtól. Mivel igen nagyon tiszteltem, érdeklődéssel hallgattam őt.
Sajnos megszakadt a kapcsolatunk, de sohasem felejtettem el azokat a dolgokat, amelyeket mondott. Rájöttem, hogy egyszer majd nagyobb változtatásokat kell hoznom az életformámban ahhoz, hogy tetsszek Istennek. De még nem voltam kész megtenni. Mégis mindig megmondtam a leendő házastársaimnak, hogy egy nap Tanú leszek, és ha nem tetszik nekik, akkor már most szakíthatunk.
Ennek következtében az utolsó barátom többet akart megtudni, és azt mondta, hogy ha engem érdekel, lehet, hogy őt is érdekli. Így hát elkezdtük keresni a Tanúkat. Ehelyett ők találtak ránk, amikor látogatást tettek nálam. Elkezdődött egy bibliatanulmányozás, de végül a barátom úgy döntött, hogy abbahagyja a tanulmányozást, és visszamegy a feleségéhez.
A bibliatanulmányozásom sokszor rendszertelen volt. Időbe telt, amíg tisztán láttam Jehova nézetét az élet szentségére vonatkozóan. De mihelyt kiigazítottam a gondolkodásomat, szükségesnek láttam lemondani a csukott ejtőernyővel végrehajtott zuhanásokra szervezett utakat, valamint leszokni a dohányzásról. Ahogy az élet egyre értékesebb lett számomra, kész voltam normális vágányra térni, és nem vállalni több kockázatot. Majd 1985. október 18-án vízben való megkeresztelkedéssel szemléltettem Jehovának tett önátadásomat. Aligha tudtam, milyen hamar eljön az, amikor kockán forog majd az életem.
Megint meg akarok halni
Néhány hónappal később — 1986. március 22-e estéjén — a házam előtt voltam, és éppen vettem ki a mosott ruhát az autómból, amikor egy gyorsan száguldó autó elütött, és több mint 30 méteren keresztül vonszolt! Cserbenhagyásos baleset áldozata voltam. Bár fejsérüléseket szenvedtem, egész idő alatt öntudatomnál voltam.
Egy sötét út közepén arccal a föld felé feküdtem, és csak arra a szörnyűségre tudtam gondolni, hogy megint elütnek. Gyötrő fájdalmat éreztem, amely több volt annál, amit el tudtam viselni. Ezért folyamatosan Jehovához imádkoztam, hogy hagyjon meghalni (Jób 14:13). Egy nő jelent meg, aki történetesen ápolónő volt. Megkértem, hogy illessze helyre a lábaimat, mivel szétroncsolódtak. Megtette, és érszorítót is csinált a ruhája egy részéből, hogy elállítsa a vérzést, amit az egyik lábamon lévő nyílt csonttörés okozott. A csizmáimat egy háztömbbel távolabb találták meg, tele vérrel!
A járókelők folyton azt kérdezgették, hol az autóm, ugyanis nem fogták fel, hogy gyalogos voltam. Mivel nem tudtam, hogy milyen messzire vonszolt az autó, azt hittem, hogy még az én autóm mellett vagyok! Amikor a mentőorvosok megérkeztek, azt hitték, hogy meg fogok halni. Ezért hívták a rendőrnyomozókat, mivel a közlekedési gyilkosság bűntett lehet. A sofőrt végül letartóztatták. Kordonnal körülvették a területet, mint egy bűntény helyszínét, az autómat pedig bizonyítékként lefoglalták. Az egyik oldalon mind a két ajtó leszakadt.
Válságos helyzettel nézek szembe
Időközben amikor megérkeztem a helyi baleseti intézetbe, folyton azt ismételgettem, hogy „ne adjanak vért, ne adjanak vért, Jehova Tanúja vagyok”, pedig rajtam volt az oxigénmaszk. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy éreztem az óriási ruhavágót felfelé menni a hátamon, és hallottam, hogy a mentőcsapat kétségbeesetten kiabálja a parancsokat.
Amikor magamhoz tértem, meghökkentem, hogy élek. Egymás után hol elveszítettem az eszméletemet, hol visszanyertem. Mindig, amikor magamhoz tértem, megkértem a családomat, hogy lépjen kapcsolatba azzal a házaspárral, amelyik tanulmányozta velem a Bibliát. A családom nem örült, hogy Tanú lettem, ezért könnyen „elfelejtette” tájékoztatni őket. De ragaszkodtam hozzá — mindig, amikor kinyitottam a szememet, ez volt az első dolog, ami iránt érdeklődtem. Végül a kitartásom kifizetődött, és egyik nap, amikor magamhoz tértem, ott voltak. Micsoda megkönnyebbülés volt! Jehova népének tagjai tudták, hogy hol vagyok.
Örömöm azonban nem volt hosszú életű, mert a vérsejtszámom csökkenni kezdett, és felszökött a lázam. Azokat a csontokat, amelyekről gyanították, hogy fertőzést okoznak, eltávolították, és négy rudacskát raktak a lábamba. De nemsokára visszatért a magas láz, és a lábam elfeketedett. Üszkösödés állt be, és az életben maradásom attól függött, hogy amputálják-e a lábamat.
Nyomás, hogy fogadjak el vért
Mivel a vérsejtszámom drámaian csökkent, lehetetlennek tartották a műtétet vérátömlesztés nélkül. Orvosokat, ápolónőket, családtagokat és régi barátokat hívtak be, hogy nyomást gyakoroljanak rám. Azután suttogni kezdtek az ajtómnál. Véletlenül fültanúja voltam annak, hogy az orvosok valamit terveztek, de nem tudtam kivenni, hogy mit. Szerencsére egy Tanú, aki éppen akkor látogatott meg, véletlenül hallotta a tervet, hogy vérátömlesztést próbálnak rám erőszakolni. Azonnal kapcsolatba lépett a helyi keresztény vénekkel, akik a segítségemre siettek.
A kórház felfogadott egy pszichiátert, hogy becsülje fel az elmebeli állapotomat. Az volt a nyilvánvaló szándékuk, hogy cselekvőképtelenné nyilváníttassanak, és így semmibe vegyék a kéréseimet. Ez a terv nem járt sikerrel. Azután a papság egyik tagját, aki maga is elfogadott vérátömlesztést, behozatták, hogy győzzön meg engem: a vér megengedhető. Végül a családom bírósági végzést követelt, hogy rám erőszakolja a vért.
Hajnali kettő körül egy orvoscsapat, egy bírósági gyorsíró, egy bírósági végrehajtó, a kórházat képviselő ügyvédek, valamint egy bíró vonult be abba a kórterembe, amelyikben feküdtem. Ülésezett a bíróság. Nem értesítettek előre, nem volt nálam Biblia, nem volt képviselőm, és sok fájdalomcsillapítót kaptam. Mi lett az ülésezés kimenetele? A bíró megtagadta a bírósági végzést, és azt mondta, hogy még nagyobb benyomást tett rá Jehova Tanúi feddhetetlensége, mint bármikor azelőtt.
Egy camdeni (New Jersey) kórház beleegyezett, hogy kezeli az esetemet. Mivel a New York-i kórház ügyintézői dühbe gurultak, megtagadtak tőlem mindennemű kezelést, köztük a fájdalomcsillapítókat is. Azt sem voltak hajlandók engedélyezni, hogy a helikopter leszálljon, amellyel át akartak vinni a New Jersey-i kórházba. Örvendetes módon túléltem a mentővel való átszállítást. Amikor megérkeztem, akkor hallottam a történet elején említett szavakat: „Ugye tisztában van azzal, hogy meg fog halni?”
Műtét — siker
Annyira gyenge voltam, hogy egy ápolónőnek segítenie kellett, hogy a jóváhagyó okmányra, amelyben engedélyt adok a műtétre, egy X-et tudjak írni. A jobb lábamat le kellett amputálni térd fölött. Később a hemoglobinszintem 2 alá esett, és az orvosok arra gyanakodtak, hogy súlyos agykárosodást szenvedtem. Ez azért volt, mert nem kaptak választ, amikor azt mondták a fülembe, hogy „Virginia, Virginia”, mely név a betegfelvételi lapon volt. Amikor azonban valamivel később azt hallottam, hogy valaki lágyan suttogja: „Ginger, Ginger”, kinyitottam a szememet, és egy úriembert pillantottam meg, akit azelőtt még sohasem láttam.
Bill Turpin volt, aki Jehova New Jersey-i Tanúinak az egyik helyi gyülekezetéből érkezett. A New York-i Tanúktól tudta meg, hogy Ginger a becenevem — egész életemben így voltam ismert. Úgy fogalmazta meg a kérdéseket, hogy pislogással tudjak válaszolni, mivel lélegeztetőgépre voltam kapcsolva, és egyáltalán nem tudtam beszélni. „Szeretnéd, ha továbbra is megpróbálnálak meglátogatni, és ha értesíteném a New York-i Tanúkat, hogy mi van veled?” — kérdezte. Nem győztem eleget pislogni! Turpin testvér vállalta a kockázatot, hogy beoson a kórterembe, ahol voltam, ugyanis a családom azt parancsolta, hogy nem jöhetnek hozzám látogatni a Tanúk.
Hat hónapi kórházi tartózkodás után még mindig csak alapvető napi tevékenységeket tudtam elvégezni, mint amilyen az evés és a fogmosás. Végül kaptam egy műlábat, és egy járógép segítségével tudtam egy kicsit jönni-menni. Amikor 1986 szeptemberében elhagytam a kórházat, és visszatértem a lakásomba, egy egészségügyi segítő körülbelül újabb hat hónapig volt velem otthon, hogy segítsen.
Segítség a testvériségünk részéről
Még mielőtt hazatértem volna, kezdtem igazán nagyra értékelni, hogy mit jelent a keresztény testvériség részének lenni (Márk 10:29, 30). A testvérek és testvérnők szeretetteljesen figyeltek nemcsak a fizikai szükségleteimre, hanem a szellemi szükségleteimre is. Szeretetteljes segítségükkel folytatni tudtam a keresztény összejövetelek látogatását, és idővel részt tudtam venni abban, amit kisegítőúttörő-szolgálatnak neveznek.
Az autó sofőre elleni polgári peres eljárás, amelynél általában minimum öt évig tart csak az, hogy megjelenjen a bíróság napirendjén, az ügyvédem legnagyobb meglepetésére hónapokon belül lerendeződött. A kárrendezésből származó bevétel segítségével könnyebben elérhető lakásba tudtam költözni. Ezenfelül vettem egy mikrobuszt, amely tolókocsi-emelővel és kézi vezérléssel volt felszerelve. Így 1988-ban beléptem az általános úttörők soraiba, és évente legalább 1000 órát szenteltem a prédikálómunkának. Az évek során élvezettel munkálkodtam az Észak-Dakota, Alabama és Kentucky nevű államokban. Több mint 150 000 kilométert tettem meg a mikrobuszommal, s ennek nagy részét a keresztény szolgálatban.
Sok mulatságos tapasztalatom van a háromkerekű, elektromos robogóm használatával kapcsolatban. Kétszer felborultam vele, miközben az utazófelvigyázó feleségével munkálkodtam. Egyszer Alabamában tévesen azt gondoltam, hogy át tudok ugratni egy kis patakon, s végül a földön kötöttem ki, sárral borítottan. De a humorérzékem megőrzése, és az, hogy nem veszem magam túl komolyan, segít pozitív magatartást tanúsítanom.
Életben maradva egy biztos remény segítségével
Néha szinte elviselhetetlenek az egészségi gondok. Néhány évvel ezelőtt kétszer meg kellett szakítanom az úttörőmunkát, mert úgy tűnt, hogy talán a másik lábamat is amputálni kell. Most már állandóan fenyeget a veszély, hogy elveszítem a lábamat, és az elmúlt öt év óta teljesen kötve vagyok a tolókocsihoz. 1994-ben pedig eltörtem a karomat. Segítségre szorultam a fürdésben, az öltözködésben, a főzésben és a takarításban, valamint mindenhova szállítani kellett. De a testvérek segítségével egész idő alatt, amíg ez a kellemetlenség tartott, folytatni tudtam az úttörőszolgálatot.
Egész életemben kerestem azt, ami izgalmasnak látszott, de most már tudom, hogy a legizgalmasabb idő még előttünk áll. Meggyőződésem, hogy Isten minden jelenlegi fogyatékosságomat meg fogja gyógyítani a gyorsan közeledő új világában, s ez az, amiért boldog vagyok, hogy most élek (Ésaiás 35:4–6). Már alig várom, hogy abban az új világban úszhassam a bálnákkal és a delfinekkel, felfedezőutat tehessek a hegyekben egy oroszlánnal és a kölykeivel, valamint olyan egyszerű dolgokat tehessek, mint amilyen egy séta a vízparton. Örömmel tölt el, hogy lelki szemeimmel látom mindazon dolgok megtételét, melyekre Isten teremtett bennünket, hogy örömünket leljük bennük abban a Paradicsomban, a földön. (Ginger Klauss elmondása alapján.)
[Kép a 21. oldalon]
Amikor a szerencsejáték életem része volt
[Kép a 23. oldalon]
Isten ígéretei tartanak életben