Trubadúrok — Többek, mint csupán szerelmi énekek énekesei

AZ ÉBREDJETEK! FRANCIAORSZÁGI TUDÓSÍTÓJÁTÓL

TRUBADÚROK és vándorénekesek — mi jut ezekről a szavakról az eszedbe? Talán lovagias szerelemről szóló énekek és lovagias férfiak. Nem tévedsz, de ennél sokkal többről van szó a trubadúrokkal kapcsolatban. Bár talán a canso d’amorról, vagyis szerelmi dalokról a legismertebbek — így leggyakrabban lanttal a kezükben, valamilyen hölgynek szerenádozva ábrázolják őket —, nem csupán a szerelemmel törődtek. A trubadúrok napjaik sok szociális, politikai és vallásos kérdésébe is belebonyolódtak.

A trubadúrok a XII. és XIII. században élték virágkorukat a mostani Dél-Franciaország egész területén. Költőmuzsikusok voltak, akik az összes újlatin nyelv nemzeti nyelveinek a legelőkelőbbjén írtak. Ezt langue d’ocnaka hívták — ez Franciaországban nagyjából a Loire folyótól délre fekvő egész területnek és az Itáliával, valamint Spanyolországgal határos területeknek volt a köznyelve.

A „trubadúr” szó eredete sokkal vitatottabb, de úgy tűnik, az okszitán trobar igéből származik, melynek jelentése: ’komponálni, kitalálni vagy találni’. Így a trubadúrok az előkelő versükhöz meg tudták találni a megfelelő szót vagy rímet. Költeményeiket megzenésítették, s így énekelték őket. A trubadúrokhoz gyakran szakképzett vándorénekesek csatlakoztak, akiket jongleuröknek hívtak, és amint városról városra utaztak, hárfa-, hegedű-, fuvola-, lant- vagy gitárkísérettel adták elő a dalaikat. A gazdag emberek kastélyaiban, valamint piactereken, lovagi tornákon, vásárokon, ünnepségeken vagy lakomákon általában bármilyen hivatalos mulattatásnak része volt a zenés előadás.

Különböző hátterek

A trubadúrok különböző hátterű személyek voltak. Néhányuk kiemelkedő család sarja volt, némelyikük király volt, mások pedig alacsonyabb sorból származtak, és felemelkedtek a trubadúrok soraiba. Néhányuk magas rangra tett szert. Sokan közülük igen műveltek és nagy utazók voltak. Mindnyájan alapos képzést kaptak az udvarlás, a finom illendőség, a költészet és a zene szabályaira vonatkozóan. Egy forrásmű azt állítja, hogy egy jó trubadúrtól elvárták, hogy „tökéletesen ismerje az összes aktuális szóbeszédet, elismételje az egyetemekről származó, figyelemre méltó tantételeket, jól informált legyen az udvari botrányokról . . . egy pillanat alatt képes legyen verseket komponálni egy úrnak vagy egy hölgynek, és hogy legalább két olyan hangszeren játsszon, amely akkoriban tetszett az udvarnak”.

A XII. században a kereskedelem fejlődése nagy gazdagságot hozott Franciaország déli vidékeinek. A jómód magával hozta a kényelmet, az oktatást és a művészetek, valamint az előkelő élet iránti kifinomult ízlést. Languedoc és Provence nagyurai és úrnői voltak a trubadúrok legodaadóbb pártfogói. Nagy tisztelet övezte a költőket, és jelentős befolyást kezdtek gyakorolni az arisztokrácia ízlésére, divatjára és modorára. Ők lettek Európa társastáncainak a megalkotói. A The New Encyclopædia Britannica azonban azt állítja, hogy „kimagasló teljesítményük az volt, hogy a műveltségnek és rokonszenvnek olyan légkörét varázsolták az udvarhölgyek köré, amelyet addig még semmi sem közelített meg”.

A nők iránti új tisztelet

Amikor egy férfi kinyitja egy hölgy előtt az ajtót, felsegíti a kabátját, vagy a „hölgyeké az elsőbbség” kategóriába sorolható sok udvarias cselekedet közül valamelyiket megteszi — amelyeket Nyugat-Európában már évszázadok óta gyakorolnak —, akkor olyan szokást folytat, amelyet valószínűleg a trubadúrok kezdtek el.

A középkorban nagyban befolyásolták a női nem iránti magatartásformákat az egyház tanításai, amelyek úgy tekintették a nőt, mint aki felelős az ember bűnbeeséséért és a Paradicsomból való kiűzetéséért. Kísértő nőnek, az Ördög eszközének, nélkülözhetetlen gonosznak tekintették őt. A házasságot gyakran az élet lealjasodott állapotának tartották. Az egyház törvénye megengedte a feleségek verését és elutasítását, s ezzel hozzájárult a nők megalázásához és leigázásához. A nőt szinte minden tekintetben alsóbb rangúnak tekintették a férfinál. A trubadúrok megjelenésével azonban a férfiak álláspontja kezdett megváltozni.

Az első ismert trubadúr IX. Vilmos volt, Aquitánia hercege. Az ő költészete tartalmazta először azokat az elemeket, amelyek a trubadúrnak a szerelemről alkotott egyedülálló felfogását jellemezték, és ezt lovagias szerelemnek nevezték el. Maguk a provanszáli költők verai’amors-nak (igaz szerelemnek) vagy fin’amors-nak (szép szerelemnek) nevezték. Abban számított forradalminak, hogy a nőt most már nem helyezték a férfihoz képest hitvány alárendeltségi helyzetbe.

A trubadúrköltészet nagy méltóságot, megbecsülést és tiszteletet adományozott a nőnek. Ő lett a nemes és erényes tulajdonságok megtestesítője. Néhány dal a hölgynek a csodáló dalnok iránt mutatott hideg közönyéről siránkozott. A trubadúr szerelmének tisztának kellett maradnia — legalábbis elméletileg. Elsődleges célja nem az volt, hogy övé legyen a hölgy, hanem inkább az, hogy olyan erkölcsi kifinomultsága legyen, amelyre a hölgy iránt érzett szerelme indítja. Azért, hogy tiszteletre méltóvá tegye magát, a törekvő poétát arra késztették, hogy ápolja az alázatosságot, önuralmat, türelmet, lojalitást és mindazt a nemes tulajdonságot, amellyel a hölgy is rendelkezett. Így a szerelem még a legfaragatlanabb férfiakat is meg tudta változtatni.

A trubadúrok hittek abban, hogy a lovagias szerelem a társadalmi és az erkölcsi kifinomultság forrása, hogy az udvarias cselekedeteknek és nemes tetteknek a szerelemben van az eredetük. Amint ez az eszme elterjedt, mely idővel beivódott az alacsonyabb társadalmi osztályokba, az egész viselkedési szabályzat alapjává vált. A feudális társadalommal ellentétben, mely durva és brutális volt, új életforma kezdődött. A nők most már elvárták a férjüktől, hogy önfeláldozó, figyelmes és kedves legyen — azaz legyen gentleman.

Hamarosan Európa nagy része magáévá tette a trubadúrok művészetét. Spanyolország és Portugália átvette a témáikat. Franciaország északi részének megvoltak a maga trouvère-ei, Németországnak a Minnesängerei, Itáliának pedig a trovatorei. Egybeolvadva a lovagi eszményekkel, a trubadúrok lovagias szerelmének témáiból született meg a romantikakéntb ismert irodalmi stílusirányzat. Például a lovagias szerelem ideálját a kelta brit legendákkal összekeverve Chrétien de Troyes a nemeslelkűség erényeit és a gyengék megvédelmezését jelenítette meg az Arthur király és a Kerek Asztal lovagjairól szóló mondákban.

Társadalmi hatásuk

Míg a trubadúrok legtöbb éneke a lovagias szerelem erényeit dicsőítette, mások a kor társadalmi és politikai kérdéseivel foglalkoztak. Martin Aurell francia író a La vielle et l’épée című művében elmagyarázta, hogy a trubadúrok „tevékenyen részt vettek a kortársaikat megosztó küzdelmekben, és szerzeményeik által a trubadúrok még hozzá is járultak az egyik vagy másik csoport sikeréhez”.

Azt magyarázva, hogy milyen páratlan pozíciót töltöttek be a trubadúrok a középkori társadalomban, Robert Sabatier a következőt jelenti ki: „Azelőtt még sohasem övezte körül ilyen nagy tekintély a költőket, sohasem volt senkinek ilyen nagy szólásszabadsága. Dicsőítettek és megdorgáltak, a nép hangjává tették magukat, befolyásolták a politikai irányelveket és az új eszmék közvetítőivé váltak” (La Poésie du Moyen Age).

Napjaik hírközlési eszközei

Igazán el lehet mondani, hogy jóval a nyomdagép feltalálása előtt a trubadúrok és más vándorénekesek szolgáltak napjaik hírközlési eszközeiül. A középkori vándorénekesek nemzetközi utazók voltak. Európa udvaraiban mindenütt megfordultak — Ciprustól Skóciáig, Portugáliától Kelet-Európáig, ahol csak jártak, összegyűjtötték a híreket, megosztották egymással a történeteket, a dallamaikat és az énekeiket. A trubadúrok énekeinek fülbemászó dallamai élőszóban gyorsan terjedtek jongleurről jongleurre, megragadták az embereket, s így nagy hatással voltak a közvéleményre, és tettre indították a népet az egyik vagy másik ügy érdekében.

A trubadúrok által használt sok költői forma egyike a sirventes volt, melynek szó szerinti jelentése: ’a szolga dala’. Ezek némelyike leleplezte az uralkodók igazságtalanságát. Mások a bátorság, az önfeláldozás, a nemeslelkűség és a könyörületesség tetteit magasztalták, míg bírálták a barbár kegyetlenkedést, a gyávaságot, a képmutatást és az önzést. Egy nagy felfordulás időszakából, a XIII. század elejéből származó sirventesek a történészeknek bepillantást nyújtanak Languedoc politikai és vallásos közhangulatába.

Az egyház bírálata

A keresztes hadjáratok sikertelensége miatt sokan kezdtek kételkedni a katolikus egyház szellemi és világi hatalmában. A papság azt állította, hogy Krisztust képviseli, a tettei azonban messze nem voltak Krisztuséhoz hasonlók. Köztudott lett a képmutatásuk, kapzsiságuk és romlottságuk. Mivel állandóan nagyobb gazdagságra és politikai hatalomra törekedtek, az egyház püspökei és papjai a gazdagokat szolgálták. A szegény- és középréteg szellemi szükségleteit elhanyagolva elkerülhetetlenül a szakadást szították.

Languedocban sokan a középosztályokhoz tartozók közül, valamint a nemesség oktatásban részesült. H. R. Trevor-Roper történész megfigyelte, hogy a tanultabb laikusok felfedezték, hogy a XII. századi egyház „nagyon különbözött attól az ókori mintától, amelyről azt állították, hogy azt utánozza”. Hozzáfűzi még, hogy sok ember a következőn kezdett gondolkozni: „Mennyivel másabb volt . . . a Konstantin előtti megalapítatlan egyház, az apostolok . . . és az üldözések egyháza: ebben az egyházban nem volt pápa, feudális püspök, gazdag javadalmazás, pogány tantétel vagy új szabályzat, hogy ezzel növelje jómódját és hatalmát!”

Languedoc a tolerancia földje volt. Toulouse grófjai és más déli uralkodók vallásszabadságot adtak a népnek. A valdensekc lefordították a Bibliát langue d’oc-ra, és buzgón prédikáltak kettesével az egész vidéken. A katarok (akiket albigenseknek is hívtak) szintén terjesztették a tantételeiket, és a nemesség soraiból sokan áttértek.

A trubadúrok sok sirventese tükrözte a népnek a katolikus papság iránt érzett kiábrándultságát, valamint tiszteletlenségét és ellenszenvét. Gui de Cavaillon egyik ilyen műve elítéli a papságot, mivel „felhagyott elsődleges elhivatottságával” a világiasabb érdekek miatt. A trubadúrok dalszövegei kigúnyolták a pokoltüzet, a keresztet, a gyónást és a „szentelt vizet”. Csúfot űztek a feloldozásból és az ereklyékből, ócsárolták az erkölcstelen papokat és a korrupt püspököket, mint olyanokat, akik „hitszegők, hazudozók és képmutatók”.

Az egyház harca a szabadság ellen

A római egyház azonban úgy tekintett magára, mint amely minden birodalom és királyság fölött áll. Erejének eszköze a háború lett. III. Ince pápa Languedoc összes gazdagságát ígérte bármilyen hadseregnek, amely le tudná igázni a hercegeket, és le tudná verni Franciaország déli tartományaiban az összes szakadárt. Ami ez után következett, az a francia történelem gyötrelmeinek és gyilkolásainak egyik legvéresebb időszaka volt. Ez az albigensek elleni keresztes hadjáratként vált ismertté (1209—1229).d

A trubadúrok ezt hamis keresztes hadjáratnak nevezték. Dalaik gyalázatosnak jelentették ki az egyháznak a másként gondolkodók iránti kegyetlen bánásmódját, és azt, hogy a pápa ugyanúgy feloldozta azokat, akik a francia másként gondolkodókat lemészárolták, mint azokat, akik a hitetleneknek tekintett muszlimokat lemészárolták. Az egyház az albigensek elleni keresztes hadjárat és az ezt követő inkvizíció alatt növelte meg nagyon a gazdagságát. A családokat kitagadták az örökségükből, földjüket és házukat pedig elkobozták.

Mivel a trubadúrokat katar eretnekséggel vádolták, legtöbbjük kevésbé ellenséges országokba menekült. Ez a keresztes hadjárat jelezte az okszitán civilizáció végét — életmódjának és költészetének a végét. Az inkvizíció törvénye illegálisnak tartotta, ha valaki trubadúréneket énekelt vagy csupán dúdolt. Örökségük azonban tovább élt. Sőt, egyházellenes énekeik megteremtették a hangulatot ahhoz, ami a reformáció lett. A trubadúrokra valóban nem csak a szerelmi énekeik miatt lehet emlékezni.

[Lábjegyzetek]

[Kép forrásának jelzése a 18. oldalon]

Printer’s Ornaments/by Carol Belanger Grafton/Dover Publications, Inc.

Bibliothèque Nationale, Párizs

[Kép a 19. oldalon]

Miniatúra egy XII. századi kéziratból

[Forrásjelzés]

Bibliothèque Nationale, Párizs