Emlékeznünk kell a múltra?

„EL TUDJÁK felejteni a zsidók a holocaustot?” Ezt a kérdést tette fel Virgil Elizondo, a San Antonió-i (Texas) Mexican American Cultural Center elnöke. Ez arra emlékeztet minket, hogy azok az embertelenségek, melyeket e században láttunk, kitörölhetetlen nyomot hagyhatnak az emberek emlékezetében. Mindenképp a XX. század embertelenségei közé kell sorolni az örmények közötti népirtást (1915—23) és a kambodzsaiak tömeges meggyilkolását (1975—79) is. A lista azonban korántsem teljes.

Abbéli erőfeszítésükben, hogy elősegítsék a békülést az áldozatok és kínzóik között, a vallási és a politikai vezetők időnként arra ösztönzik az embereket, hogy felejtsék el az elszenvedett embertelenségeket. Ez történt például Athénben (Görögország) i. e. 403-ban. A város éppen tanúja volt annak, hogy megbukott a harminc zsarnok elnyomó diktatúrája. Ez egy olyan oligarchia volt, amely eltávolította — még az élők sorából is — csaknem minden ellenségét. Az új vezetők úgy próbálták helyreállítani a polgárok közötti egyetértést, hogy amnesztiát hirdettek a korábbi zsarnokok támogatói számára (az amnesztia szó egy görög szóból származik, melynek jelentése: ’elfelejtés’ vagy ’nem emlékezés’).

Felejtés rendeletre?

Viszonylag egyszerű lehet, hogy rendelettel próbálják kitörölni az emlékét azoknak az embertelenségeknek, melyeket ártatlanok ellen követtek el. Az uralkodók politikai érdekből emellett dönthetnek, ahogy az ókori Görögországban és a II. világháború végén több európai országban történt. Olaszországban például 1946-ban egy rendelet amnesztiát hirdetett több mint 200 000 polgárnak, aki „bűnös volt abban, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben részt vett a fasiszta rezsim gonosztetteiben” — mondta a La Repubblica című újság.

Nagy különbség van aközött, hogy milyen döntéseket hoznak a kormányzatok vagy a közintézmények, valamint hogy mit éreznek a közösség egyes tagjai. Nem lehet rendelettel arra kényszeríteni az egyes polgárokat — akik talán a brutális összetűzések, vérfürdők vagy más kegyetlenségek védtelen áldozatai —, hogy elfelejtsék a múlt szenvedéseit.

Egyedül e század háborúiban több mint százmillió ember halt meg, sokan leírhatatlan szenvedés után. Hogyha hozzáadnánk mindazoknak a számát, akiket a békeidőben folytatott mészárlásokban öltek meg, mérhetetlen lenne az embertelenség. Sok ember semmitől sem riad vissza, hogy gondoskodjon arról, hogy ezek közül az embertelenségek közül egy se merüljön feledésbe.

Azok, akik szeretnék kitörölni az emlékeket

Azok, akik arra ösztönzik az embertelenségek áldozatait, illetve azok leszármazottait, hogy bocsássanak meg és felejtsenek, gyakran azt bizonygatják, hogy a múltra való emlékezés csak a megosztottság forrása, különösen akkor, ha már évtizedek teltek el. Azt mondják, hogy bár megrázó volt az emberek szenvedése, a felejtésnek egyesítő hatása van, az idő kerekét pedig amúgy sem lehet visszaforgatni.

Hogy az embereket felejtésre bírják, néhányan odáig mennek, hogy tagadják az emberiség ellen elkövetett legszörnyűbb bűntettek megtörténtét. Az úgynevezett revizionista történészek támogatásával néhányan például azt állítják, hogy sohasem volt holocaust.a Sőt még körutakat is szerveznek a korábbi megsemmisítő táborokba, például Auschwitzba vagy Treblinkába, és azt mondják a látogatóknak, hogy sohasem voltak gázkamrák ezeken a helyeken — mindezt annak ellenére, hogy számos szemtanú és rengeteg bizonyíték, illetve dokumentáció van.

Hogyan lehetséges, hogy a revizionisták ilyen félrevezető elgondolásai tetszést aratnak bizonyos körökben? Ez azért lehet, mert néhány ember nem akar arra gondolni, hogy ő és a népéhez tartozó emberek felelősek. Miért nem? A nacionalizmus, a saját világnézetük, illetve az antiszemita vagy más effajta érzések miatt. A revizionisták úgy érvelnek, hogy mihelyt elfelejtik az embertelenségeket, az ember vállát nem nyomja többé a felelősség súlya. De sok ember határozottan szembeszegül ezekkel a felelőtlen revizionistákkal, akiket az egyik francia történész „az emlékek gyilkosainak” hívott.

Nem felejtenek

Nyilvánvaló, hogy az életben maradottaknak nagyon nehéz elfelejteniük azokat a szeretett hozzátartozókat, akiket háborúkban vagy az embertelenségek során vesztettek el. A legtöbben azonban azért akarnak emlékezni a vérfürdőkre és népirtásokra, mert azt remélik, hogy saját és szeretteik szenvedéséből levont tanulságok hasznosak lesznek arra, hogy az emberiség ne ismételje meg az ilyen kegyetlenségeket.

Így hát a német kormány úgy döntött, hogy megemlékezik annak évfordulójáról, hogy leleplezték a nácik által az auschwitzi koncentrációs táborban elkövetett szörnyűségeket. A német elnök szerint az a cél, hogy ez „az emlékezés figyelmeztetésül szolgáljon az eljövendő nemzedékeknek”.

Ehhez hasonlóan II. János Pál pápa a II. világháború befejezésének 50. évfordulóján kijelentette: „Az évek múlásával a háború emlékeinek nem szabad a homályba veszniük, inkább komoly tanulsággá kell válniuk a mi nemzedékünknek és a még eljövendő nemzedékeknek.” Mégis azt kell hogy mondjuk, a katolikus egyház nem mindig következetes abban, hogy emlékezzen ezeknek az éveknek az embertelenségeire és áldozataira.

Hogy e század és más századok népirtásai az új nemzedékeknek is tanulságosak és figyelmeztetőek legyenek, sok múzeumot hoznak létre — ilyen például a Holocaust Emlékmúzeum Washingtonban és a Beit Hashoah Toleranciamúzeum Los Angelesben. Ugyanebből az okból érzelmileg felkavaró dokumentumfilmeket és más filmeket is készítenek ebben a témában. Mindezt azért, hogy megpróbálják megakadályozni, hogy az emberiség elfelejtse azokat a személyeket, akiknek mások szenvedést okoztak.

Miért emlékezzünk?

„Azok, akik nem tudnak emlékezni a múltra, arra vannak ítélve, hogy megismételjék” — írta a spanyol—amerikai filozófus, George Santayana. Sajnos úgy látszik, hogy az évezredek során az emberiség hamar elfelejtette a múltját, s így arra ítélte magát, hogy újra és újra elkövesse ugyanazokat a szörnyű hibákat.

Az ember által elkövetett tömeggyilkosságok hosszú és kegyetlen sora jelzi a legnyilvánvalóbban, hogy teljes kudarcot vallott az ember ember feletti uralma. Miért van ez így? Mert az emberek állandóan megismétlik ugyanazt a lényeges hibát — elutasítják Istent és a törvényeit (1Mózes 3:1–6; Prédikátor 8:9). Napjainkban pedig, épp úgy, ahogy a Bibliában meg lett jövendölve, az „elvetemedett nemzetség” ugyanezt teszi, és learatja a következményeket (Filippi 2:15; Zsoltárok 92:8; 2Timótheus 3:1–5, 13).

Mivel bevontuk Teremtőnket, Jehovát a fejtegetésünkbe, mi az ő nézőpontja? Vajon ő mit felejt el, és mire emlékezik? Felül lehet kerekedni az ember által elkövetett embertelenségek fájdalmas örökségén? Megszűnik majd „a gonoszok rosszasága”? (Zsoltárok 7:10).

[Lábjegyzet]

[Oldalidézet/képek a 7. oldalon]

„Azok, akik nem tudnak em lékezni a múltra, arra vannak ítélve, hogy megismételjék” (George Santayana).

Krematórium és kemence az auschwitzi koncentrációs táborban

[Forrásjelzés]

Oświęcim Museum