Az állhatatosság előmenetelhez vezet

JOSÉ MAGLOVSKY ELMONDÁSA ALAPJÁN

Amikor a rendőr megragadta a karomat, az édesapámat kerestem. Tudtom nélkül azonban őt már elvitték a rendőrségre. Amikor odaérkeztem, a rendőrök minden irodalmunkat — Bibliáinkat is beleértve — elkobozták, és egy kupacba lerakták a padlóra. Ezt látva, az édesapám megkérdezte: „Még a Bibliákat is a földre teszik?” A rendőrfőnök elnézést kért, majd felvette a Bibliákat, és az asztalra tette azokat.

HOGYAN kerültünk a rendőrségre? Mit követtünk el? Talán egy ateista rendőrállamban voltunk, és ezért vették el tőlünk még a Bibliát is? Ezen kérdések megválaszolásához vissza kell mennünk az 1925-ös évbe, abba az időbe, amikor még meg sem születtem.

Abban az évben édesapám, Estefano Maglovsky, és édesanyám, Juliana elhagyták az akkori Jugoszláviát, és Brazíliába költöztek, hogy São Paulóban telepedjenek le. Jóllehet édesapám protestáns volt, édesanyám pedig katolikus, a vallás nem volt köztük megosztó tényező. Sőt, tíz évvel később történt valami, ami vallási szempontból közel hozta őket egymáshoz. Édesapámnak hozott a sógora egy színes, magyar nyelvű füzetet, amely a halottak állapotával foglalkozott. Ajándékba kapta a füzetet, és megkérte apámat, hogy olvassa el, majd pedig mondja el neki a véleményét a tartalmáról, különösen arról a részről, amely a „pokollal” foglalkozik. Apa az egész éjszakát azzal töltötte, hogy újra meg újra átolvasta a füzetet, majd a következő napon, amikor a sógora megkérdezte a véleményét, édesapám határozottan kijelentette: „Itt van az igazság!”

Kicsiny kezdetek

Mivel a kiadvány Jehova Tanúitól származott, mindketten kutattak utánuk, hogy többet tudjanak meg a hitnézeteikről és tantételeikről. Amikor végre kapcsolatba kerültek velük, a családunkból többen kezdtek bibliai beszélgetéseket folytatni a Tanúkkal. Még ugyanabban az évben, 1935-ben, elkezdődött magyarul egy bibliatanulmányozás, melyen átlagosan nyolc személy volt jelen, és azóta is rendszeresen vannak bibliatanulmányozások az otthonunkban.

Két évi bibliatanulmányozás után apa 1937-ben megkeresztelkedett, és Jehovának egy buzgó Tanújává vált, részt vett a házról házra végzett prédikálómunkában, és kinevezett szolgaként, valamint tanulmányvezetőként is szolgált. Az első São Pauló-i gyülekezet megalapításában is segített, mely a Vila Mariana környéken volt. A gyülekezetet később átköltöztették a városközpontba, és Központi Gyülekezet néven vált ismertté. Tíz évvel később — Ypiranga területén — a második gyülekezetet is megalapították, és édesapámat nevezték ki gyülekezetszolgának. 1954-ben Moinho Velho területén egy harmadik gyülekezet is megalakult, és ott is gyülekezetszolgaként tevékenykedett.

Mihelyt ez a csoport jól megerősödött, a közelben lévő São Bernardo do Campó-i csoportnak kezdett segíteni. Jehova áldásának köszönhetően, mely ezekben a kis csoportokban lévő Tanúk erőfeszítésein volt, az évek folyamán rendkívüli mértékű volt a növekedés, melynek következtében 1994-ben a nagyobb São Paulóban lévő 760 gyülekezetben több mint 70 000 hírnök volt. Sajnos apa nem érte meg ezt a növekedést. 1958-ban, 57 éves korában halt meg.

Azon igyekezve, hogy apa példáját kövessem

Édesapám egyik kiemelkedő tulajdonsága volt, mint ahogyan más érett keresztényeknek is, a vendégszeretet. (Lásd a 3János 1, 5–8-at.) Ennek eredményeképpen az a kiváltság ért bennünket, hogy vendégül láthattuk Antonio Andradét, a feleségét és fiát, akik 1936-ban az Egyesült Államokból jöttek Brazíliába a Yuille házaspárral. Ugyancsak vendégünk volt az otthonunkban két személy — Harry Black és Dillard Leathco —, akik az Őrtorony Gileád Biblia Iskola végzősei voltak, és akiket 1945-ben elsőkként neveztek ki brazíliai misszionáriusoknak. Sokan követték még őket. Ezek a testvérek és testvérnők az állandó buzdítás forrásainak bizonyultak mindenki számára a családunkban. Ennek értékeléseképpen, valamint a családom javára azon iparkodtam, hogy ami a vendégszeretet keresztényi tulajdonságát illeti, kövessem apám példáját.

Jóllehet még csak kilencéves voltam, amikor apám 1935-ben megismerte az igazságot, mint legidősebb fiú, kezdtem elkísérni őt a teokratikus tevékenységei során. Mindannyian vele együtt látogattuk az összejöveteleket a Tanúk São Pauló-i főhivatalában lévő Királyság-teremben, mely az Eça de Queiroz utca 141. szám alatt volt. Hála annak, hogy az édesapám tanított és képzésben részesített, égő vágyat fejlesztettem ki aziránt, hogy Jehovát szolgáljam, és 1940-ben átadtam magam Jehovának, melyet vízbe való bemerítkezéssel szimbolizáltam a most már szennyezett Tietê folyóban, mely átfolyik São Paulo központján.

Hamarosan megtudtam, hogy mit jelent a jó hír rendszeres hirdetőjének lenni, ültetni és locsolgatni másokban az igazság üzenetét, valamint bibliatanulmányozásokat vezetni az otthonaikban. Most, hogy Jehova önátadott Tanúinak ezreit látom Brazíliában, mélységes örömet érzek annak tudatából, hogy engem is felhasznált abban, hogy közülük sokaknak segítsek eljutni az igazság ismeretére, vagy abban, hogy elmélyüljön eziránti értékelésük.

Joaquim Melo is azok között volt, akiknek segítettem, és akivel az ajtóról ajtóra végzett szolgálat során találkoztam. Három másik férfinak beszéltem, akik meghallgattak, ám nem mutattak nagy érdeklődést. Ezután észrevettem egy fiatal fiút, aki csatlakozott hozzánk, és feszülten figyelt. Látva az érdeklődését, felé fordítottam a figyelmemet, majd egy nagyszerű tanúskodás után meghívtam a Gyülekezeti Könyvtanulmányozásra. Nem jött el a tanulmányozásra, ám a Teokratikus Szolgálati Iskolán jelen volt, és azontúl rendszeresen látogatta az összejöveteleket. Jó előrehaladást tett, megkeresztelkedett, és a feleségével együtt utazószolgaként tevékenykedett néhány évig.

Majd megemlíthetjük még Arnaldo Orsit, akivel a munkahelyemen találkoztam. Rendszeresen tanúskodtam egy munkatársamnak, de észrevettem, hogy egy szakállas fiatalember állandóan bele-bele hallgat, így egyenesen neki kezdtem beszélni. Egy megingathatatlanul katolikus beállítottságú családból származott, de sokat kérdezgetett olyan témákról mint a dohányzás, a pornográf filmek megnézése és a dzsúdónak mint önvédelmi sportnak a gyakorlása. Megmutattam neki, hogy mit mond ezekről a Biblia, és örömteli érzéssel vegyes meglepetésemre a következő nap meghívott magához, hogy nézzem meg, amint eltöri a pipáját, öngyújtóját a feszületével együtt, megsemmisíti a pornográf filmjeit és leborotválja a szakállát. Mintha egyik pillanatról a másikra kicserélték volna. Abbahagyta a dzsúdót is, és megkért, hogy hadd tanulmányozza velem a Bibliát naponta. A felesége és apja részéről jövő ellenállás dacára a hozzá közel lakó testvérek segítségével jó szellemi előrehaladást tett. Rövid időn belül megkeresztelkedett, és ma már gyülekezeti vénként szolgál. A felesége és gyermekei szintén elfogadták az igazságot.

Részvétel a Királyság-szolgálatban

Tizennégy éves lehettem, amikor egy reklámcégnél kezdtem dolgozni, ahol megtanultam a címfestést. Ez nagyon hasznosnak bizonyult, és néhány évig én voltam az egyedüli testvér São Paulóban, aki plakátokat és transzparenseket festett a nyilvános előadások és Jehova Tanúi kongresszusainak kihirdetésére. Majdnem 30 évig volt kiváltságomban felvigyázóként dolgozni a kongresszusi feliratokért felelős osztályon. Állandóan gyűjtöttem a szabadnapjaimat, hogy így a kongresszusokon dolgozzak, és még a kongresszusi teremben is aludtam, hogy időben kész legyek a plakátok festésével.

Arra is lehetőségem nyílt, hogy a Társulat hangszórókkal felszerelt autóján dolgozzak, melyek az idő tájt igazán újszerűek voltak. Egy standra helyeztük a bibliai kiadványainkat, és amint a hangszóróval felszerelt autó egy előre felvett üzenetet sugárzott, azoknak az embereknek beszéltünk, akik kijöttek az otthonaikból, hogy lássák mi történik. Egy másik eszköz, amit a Királyság jó hírének ismertetésére használtunk, a hordozható gramofon volt, és még mindig vannak olyan lemezeim, amelyeket a Társulat kiadványainak bemutatására használtunk. Ennek eredményeképpen sok bibliai irodalmat helyeztünk el.

Azokban a napokban a katolikus egyház hosszú körmeneteket rendezett São Paulo utcáin, melyeknek élén gyakran több ember ment, hogy utat törjön. Az egyik vasárnap apával együtt kínáltam fel Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokat az utcán, amikor megjelent egy hosszú körmenet. Apa — szokásához híven — kalapot viselt. A körmenet élén haladó egyik ember ezt kiáltotta: „Vegye le a kalapját! Nem látja, hogy egy körmenet jön?” Amikor az édesapám nem vette le a kalapját, még több ember jött oda, nekilöktek bennünket egy kirakatnak, és ezzel zavargást okoztak. Ez felkeltette egy rendőr figyelmét, aki odajött, hogy megnézze, mi történik. Az egyik ember megfogta a karját, mivel beszélni akart vele. „Vegye le a kezét az egyenruhámról!” — parancsolta a rendőr, rácsapva az ember kezére. Majd megkérdezte, hogy mi folyik itt. Az ember elmagyarázta, hogy apa nem vette le a kalapját a körmenet előtt, és még ezt is hozzáfűzte: „Én a római katolikus egyháznak vagyok a tagja, mely követi az apostoli mintát.” Erre ez volt a váratlan válasz: „Azt mondta, hogy római? Akkor menjen vissza Rómába! Ez Brazília.” Majd hozzánk fordult, és ezt kérdezte: „Ki volt itt előbb?” Amikor apám azt válaszolta, hogy mi, a rendőr elküldte az embereket, és azt mondta nekünk, hogy folytassuk a munkánkat. Mellettünk állt addig, amíg az egész körmenet elment — apa kalapja pedig a helyén maradt!

Az ilyenfajta kellemetlenségek nem voltak gyakoriak. Ám amikor megtörténtek, buzdító volt az a tudat, hogy voltak olyan emberek, akik hittek abban, hogy van pártatlanság a kisebbséggel szemben, és akik nem hódoltak be a katolikus egyháznak.

Egy másik alkalommal találkoztam egy tizenévessel, aki érdeklődést mutatott, és megkért, hogy menjek vissza a következő héten. Az újralátogatásomkor kedvesen fogadott, és behívott. Mennyire meglepődtem, amikor egy csapat fiatallal találtam magam szemben, amint kigúnyolnak és megpróbálnak engem provokálni! A helyzet csak rosszabbodott, és úgy éreztem, hogy hamarosan rám fognak támadni. Azt mondtam annak, aki behívott, hogy ha történik velem valami, egyedül csak ő lesz a felelős, és hogy a családom tudja, hol vagyok. Arra kértem őket, hogy engedjenek el, és ők beleegyeztek ebbe. Mielőtt azonban elmentem volna, azt mondtam, ha valaki beszélgetni akar velem egyedül, a rendelkezésére állok. Később megtudtam, hogy ők egy fanatikus csoport voltak, a helyi pap barátai, aki felbujtotta őket erre a találkozásra. Boldog voltam, hogy kikerülhettem a kezük közül.

Eleinte természetesen lassú, szinte alig észrevehető volt Brazíliában a növekedés. A „plántálás” kezdeti szakaszában voltunk, kevés idő állt rendelkezésre munkánk gyümölcsének „megművelésére” és „learatására”. Mindig emlékeztünk arra, amit Pál apostol leírt: „Én plántáltam, Apollós öntözött; de az Isten adja vala a növekedést. Azért sem a ki plántál, nem valami, sem a ki öntöz; hanem a növekedést adó Isten” (1Korinthus 3:6, 7). 1945-ben a Gileád Iskola első két végzősének a megérkezésével úgy éreztük, hogy eljött az idő erre a rég várt növekedésre.

Bátran viselkedünk az ellenállással szemben

A növekedés azonban nem jött minden ellenállás nélkül, különösen miután Európában megkezdődött a II. világháború. Nyílt üldözés tört ki, mert az emberek általában, és a hatóságok emberei közül néhányan nem értették semleges álláspontunkat. Egy alkalommal 1940-ben, mialatt São Paulo központjában plakátokkal végeztünk utcai tanúskodást, egy rendőr jött mögém, letépte a plakátot, és karomnál fogva megragadott, hogy bevigyen a rendőrségre. Körülnéztem, hogy megkeressem az édesapámat, de sehol sem láttam. Számomra ismeretlen módon őt, valamint több testvért és testvérnőt — beleértve Yuille testvért, aki a brazil munkára felügyelt — már elvittek a rendőrségre. Ahogyan azt az első bekezdés mutatta, ott újra találkoztam édesapámmal.

Mivel kiskorú voltam, nem vehettek őrizetbe, így egy rendőr hamarosan hazavitt és átadott az édesanyámnak. Még ugyanazon az estén a testvérnőket is elengedték. Később a rendőrség úgy döntött, hogy minden testvért — szám szerint mintegy tízet — elenged, kivéve Yuille testvért. A testvérek azonban kitartottak ezen álláspontjuk mellett: „Mindannyian megyünk, vagy egyikünk sem.” A rendőrök hajthatatlanok voltak, így mindannyian együtt töltötték az éjszakát egy hideg, cementpadlós szobában. A következő napon feltétel nélkül mindannyiukat elengedték. A testvéreket több alkalommal őrizetbe vették a plakátokkal történő tanúskodás miatt. A plakátok egy nyilvános előadást és egy füzetet hirdettek, melynek a Fascism or Freedom (Fasizmus vagy szabadság) volt a címe, és néhány hatóság úgy értelmezte, hogy mi a fasizmust pártfogoljuk, ami természetesen félreértéshez vezetett.

A kötelező katonai szolgálat is problémát jelentett a fiatal testvéreknek. 1948-ban én voltam az első személy Brazíliában, akit e miatt a kérdés miatt bebörtönöztek. A hatóságok nem tudták pontosan, hogy mit csináljanak velem. Áthelyeztek a caçapavai kaszárnyába, és a kerti zöldségek ültetése, gondozása, valamint azon szobák takarítása volt a kijelölt munkám, melyekben a tisztek vívást gyakoroltak. Sok lehetőségem volt a tanúskodásra, és arra, hogy kiadványokat helyezzek el az embereknél. A szolgálatban lévő tiszt volt az első személy, aki elfogadott egy példányt a Társulat könyvéből, melynek a Children (Gyermekek) volt a címe. Később még arra is kijelöltek, hogy körülbelül 30-40 katonának — akik nem tudtak fizikai munkát végezni, és arra kényszerültek, hogy egy szobában maradjanak — vallási órákat tartsak. Végül mintegy tíz hónapi börtön után bíróság elé állítottak és felmentettek. Hálás vagyok Jehovának, aki megerősített engem abban, hogy szembenézzek a veszedelmekkel, megaláztatásokkal és a gyalázkodással, melyet néhány embertől kaptam.

Egy hűséges és megértő segítő

Barbarát 1951. június 2-án vettem feleségül, és ő azóta is megértő és hűséges társ a gyermekeink oktatásában és abban, hogy ’az Úr tanítása és intése szerint neveljük’ őket (Efézus 6:4). Öt gyermekünk közül négy különböző szolgálati ágakban örömmel szolgálja Jehovát. Reméljük, hogy velünk együtt továbbra is kitartanak az igazság mellett, és hozzájárulnak a szervezet előrehaladásához, ahhoz, hogy el legyen végezve a munka. A mellékelt fotón minden családtag Jehova önátadott szolgája, kivéve a legfiatalabbat, a karon ülő kisbabát. Négyen vénként szolgálnak, akik közül ketten általános úttörők, ezzel mutatva rá a Példabeszédek 17:6 igaz voltára: „A véneknek ékessége az unokák, és a fiaknak ékessége az atyák.”

Most, 68 évesen az egészségem nem a legjobb. 1991-ben beleegyeztem egy hármas bypass-műtétbe, később pedig egy érplasztikai műtétbe. Boldog vagyok azonban, hogy a São Bernardo do Campó-i Gyülekezetben elnöklőfelvigyázóként tovább tudom folytatni a szolgálatomat, így követem édesapám nyomdokait, aki az elsők között volt abban, hogy elindította itt a munkát. Nemzedékünk valóban páratlan, hiszen megvan az a lehetősége, hogy részt vegyen abban a soha vissza nem térő kiváltságban, hogy hirdesse Jehova Messiási Királyságának a felállítását. Tehát sohase felejtsük el Pálnak Timótheushoz intézett szavait: „De te . . . az evangyélista munkáját cselekedd, szolgálatodat teljesen betöltsd” (2Timótheus 4:5).

[Kép a 23. oldalon]

A szüleim: Estefano és Juliana Maglovsky

[Kép a 26. oldalon]

José és Barbara a család néhány tagjával, akik Jehova önátadott szolgái