Szüleim nyomdokában

HILDA PADGETT ELMONDÁSA ALAPJÁN

„A legfelségesebbnek szenteltem az életemet — írta a sajtóbeszámoló —, és nem szolgálhatok két úrnak.” A Brit Munkaügyi és Honvédelmi Minisztérium hatóságainak 1941-ben adott nyilatkozatomból ezek a szavak mutatták, milyen okból utasítom vissza azt a parancsukat, hogy végezzek kórházi munkát a II. világháború idején. Nem sokkal ezután elítéltek, és háromhónapos börtönbüntetést kaptam, mivel visszautasítottam ezt a szolgálatot.

HOGYAN kerültem ilyen kellemetlen helyzetbe? Nem, ez nem valamiféle fiatalkori szeszély vagy lázadozó magatartás miatt történt. Az okok inkább gyermekkoromra nyúlnak vissza.

Apu buzgósága a Királyság iránt

Horsforth-ban születtem 1914. június 5-én, közel Leedshez, Anglia északi részén. Szüleim, Atkinson és Pattie Padgett egy vasárnapi iskolában tanítottak, valamint az Ősi Metodista Egyház imaháza kórusának tagjai voltak, ahol apu orgonán játszott. Csecsemőkoromban otthonunk maga volt a boldogság szigete, egy dolgot kivéve. A világ állapota nyugtalanította aput. Gyűlölte a háborút és az erőszakot, és hitt a Biblia parancsában: „Ne ölj” (2Mózes 20:13).

A kormány 1915-ben arra buzdított minden fiatalembert, hogy csatlakozzon a hadsereghez önként, és így elkerüli a sorozást. Apu kétségek között egész nap az esőben állt, várva sorára, hogy bejegyezzék katonának. A rákövetkező nap fordulópont volt az életében!

Miközben egy nagy házban dolgozott vízvezeték-szerelőként, a többi munkással a világ eseményeiről beszélgetett. A kertész odaadott neki egy kis traktátust, melynek Gathering the Lord’s Jewels (Az Úr drágaköveinek begyűjtése) volt a címe. Apu hazahozta, elolvasta, majd újra elolvasta. „Ha ez az igazság — mondta —, akkor minden más helytelen.” Másnap még több felvilágosítást kért, és három héten keresztül hajnalig tanulmányozta a Bibliát. Tudta, hogy megtalálta az igazságot! A naplójában 1916. január 2. vasárnap dátumnál ez áll: „Reggel bementem az imaházba, este elmentem az I.B.S.A.-ba [a Nemzetközi Bibliakutató Egyesületbe, ahogy akkoriban ismerték Jehova Tanúit Angliában] — áttanulmányoztam a Zsidók 6:9–20-at —, első látogatásom a testvéreknél.”

Hamarosan ellenségeskedés támadt. Rokonaink és a barátaink az imaházból azt gondolták, apu elvesztette az eszét. De ő már döntött. Az összejöveteleknek és a tanulmányozásoknak élt, s márciusban vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizálta, hogy átadta magát Jehovának. Néhány hét után, hogy apu egyedül járt az összejövetelekre, édesanyám megelégelte a dolgot. Betett a babakocsiba és 8 kilométert gyalogolt Leedsig; pont az összejövetel végére ért oda. Képzelheted, mennyire örült apu. Attól kezdve a családunk együtt volt Jehova szolgálatában.

Apu helyzete nagyon nehéz volt — önkéntes volt a seregben, majd néhány hét múlva már katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadó személy. Amikor behívták, megtagadta a fegyver felvételét, s 1916 júliusában került sor az öt hadbírósági tárgyalás közül az elsőre, és 90 nap börtönbüntetésre ítélték. Miután apu leszolgálta első büntetését, a kéthetes szabadságot újabb hadbíróság követte, és még 90 nap börtön. Második börtönbüntetése idejének a leteltével átszállították a Royal Army Medical Corpsba, és 1917. február 12-én elhajózott egy katonai hajón Rouenbe, Franciaországba. Naplójában arról számol be, napról napra egyre jobban gyűlölte helyzetét. Felismerte, hogy csupán azért kötözi be a katonákat, hogy utána újra visszamenjenek harcolni.

Újra megtagadta az együttműködést. Ez alkalommal a hadbíróság öt évre ítélte a roueni brit katonai börtönbe. Amikor apu kitartóan azt kérte, hogy mint katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadó személyt szállítsák át egy polgári börtönbe, azzal büntették, hogy három hónapig csak kenyeret és vizet kapott, amit az átlagos börtönkoszt követett, míg a súlya nem gyarapodott; majd újra megismételték a tortúrát. Napközben hátrabilincselték a kezét, éjszakára és az étkezésekre pedig elöl bilincselték meg. Élete végéig viselte csuklóin a forradások nyomait, ahol a túlságosan szűk bilincsek bevágtak a húsába, amitől gennyesedő mély sebei lettek. A lábán is voltak béklyók, amelyeket a derekához erősítettek.

A katonai hatóságok mindent megtettek, ami csak hatalmukból tellett, hogy megtörjék állhatatosságát, de hiába. Bibliáját és könyveit elvették tőle! Nem kapott leveleket otthonról, és ő sem küldhetett egyet sem. Két év után elhatározta, azzal mutatja ki őszinteségét, hogy éhségsztrájkba kezd. Hét napon keresztül tartotta magát, nem is evett, nem is ivott, aminek az lett a következménye, hogy súlyos betegen átszállították a börtönkórházba. Bebizonyította őszinteségét, de ez majdnem az életébe került. Később beismerte, rosszul tette, hogy ilyen módon az életét kockáztatta, s nem tenné meg soha többé.

A háború 1918 novemberében véget ért, apu pedig még mindig a roueni börtönben volt, a következő év elején azonban átszállították egy angol polgári börtönbe. Képzelheted, mennyire örült, amikor megkapta az összes felgyülemlett levelet és csomagot, amelyeket édesanyám küldött, értékes Bibliájával és könyveivel együtt. A winchesteri börtönbe vitték, ahol megismerkedett egy fiatal testvérrel, akinek a háborús tapasztalatai hasonlók voltak az övéihez. Frank Plattnek hívták ezt a testvért, aki később sok éven át a londoni Bételben szolgált. Megegyeztek, hogy másnap találkoznak, ám Franket addigra valahova máshová szállították.

Édesanyám 1919. április 12-én kapott egy táviratot: „Hallelujah! Jövök haza — hívj fel Londonban.” Ez volt ám az öröm időszaka a hároméves megpróbáltatás, viszontagság és különélés után! Apu első gondolata az volt, hogy felhívja a londoni Bételben a testvéreket, és találkozik velük. A Craven Terrace 34-ben szeretettel fogadták. Miután megfürdött, megborotválkozott és felvette a kölcsönkapott öltönyt és kalapot, apu hazatért. El tudod képzelni milyen volt, hogy újra együtt lehettünk? Akkor már majdnem ötéves voltam, és nem emlékeztem rá.

Az Emlékünnep volt az első összejövetel, amelyen apu részt vett a szabadulása után. Ahogy a teremhez vezető lépcsőn ment volna fel, hát ki mással találkozott, mint Frank Platt-tel, akit egy leedsi katonai kórházba szállítottak. Mennyire örültek, ahogy elmesélték egymásnak a tapasztalataikat! Franknek ettől kezdve a mienk volt a második otthona, míg ki nem engedték.

Édesanyám hűséges szolgálata

Mind az idő alatt, míg apu távol volt, édesanyám mosást vállalt, hogy kiegészítse a hatóságoktól kapott csekély jövedelmét. A testvérek oly kedvesek voltak hozzánk. Néhány hetente a gyülekezetből az egyik vén egy kicsiny borítékot adott neki, amelyben névtelen ajándék volt. Édesanyám mindig azt mondta, a testvérek szeretete által közelebb került Jehovához, és az segített neki kitartani azokban a próbateljes időkben. Míg apu távol volt, végig hűségesen eljárt a gyülekezeti összejövetelekre. A legsúlyosabb próbája az volt, amikor majd egy éven át nem tudta, hogy apu vajon életben van-e vagy meghalt. Plusz teherként édesanyám és én 1918-ban megkaptuk a spanyolnáthát. Az emberek sorban haltak meg körülöttünk. Szomszédok, akik átmentek szomszédaikon segíteni, megkapták a betegséget, és meghaltak. Nem kétséges, az élelem hiánya akkoriban hozzájárult ahhoz, hogy az embereknek gyengült az ellenállóképességük a fertőzéssel szemben.

Péter apostol szavai oly igaznak bizonyultak a családunkra: „miután rövid ideig szenvedtetek, maga [Isten] fog titeket . . . megszilárdítani, megerősíteni” (1Péter 5:10, Újfordítású revideált Biblia). Szüleim szenvedése segített nekik abban, hogy rendíthetetlenné váljon Jehovába vetett hitük, teljesen bízva abban, hogy ő törődik velünk, és semmi sem szakaszthat el minket Isten szeretetétől. Én különösen áldásosnak érzem, hogy a hitben ilyen nevelést kaptam (Róma 8:38, 39; 1Péter 5:7).

Fiatalkori szolgálat

Apu szabadulását követően a Királyság-szolgálat került életünk középpontjába. Nem emlékszem, hogy valaha is hiányoztam volna az összejövetelekről, kivéve, ha beteg voltam. Nem sokkal azután, hogy apu hazajött, eladta lemezes fényképezőgépét és édesanyám arany karkötőjét, hogy pénzt szerezzen, és el tudjunk menni a kongresszusra. Bár nem engedhettük meg magunknak anyagilag, hogy szabadságra menjünk, sosem hiányoztunk ezekről a kongresszusokról, köztük a londoniakról sem.

A háború után következő első két-három év a felfrissülés ideje volt. Apu és édesanyám teljes mértékben kihasználtak minden lehetőséget, hogy társaságban lehessenek és összejárhassanak. Emlékszem, amikor meglátogattuk a testvéreket és a testvérnőket, míg én mint kislány ott ültem és festegettem, rajzolgattam, a felnőttek közben órákon és órákon át beszélgettek az igazság újonnan megértett értelméről. Nagyon boldoggá és felfrissültté tette őket, ahogy együtt beszélgettek, énekeltek az orgona körül, élvezték a kellemes társaságot.

Szüleim igen szigorúak voltak a nevelésemben. Az iskolában már ötéves koromban kitűnt, hogy más vagyok; vittem magammal az „Újszövetséget”, hogy azt olvassam, míg az osztály a katekizmust tanulta. Később az egész iskola előtt úgy mutogattak rám, mint aki „lelkiismereti okokból szolgálatmegtagadó”, mivel nem voltam hajlandó részt venni a megemlékezés napjánaka ünnepségén. Nem bánom, hogy így neveltek. Ez valójában védelem volt, és könnyebbé tette, hogy a „keskeny úton” maradjak. Szüleim bárhová mentek, akár az összejövetelekre, akár a szolgálatba, én velük voltam (Máté 7:13, 14).

Különösen jól emlékszem arra a vasárnap reggelre, amikor először kezdtem egyedül prédikálni. Még csak 12 éves voltam. Emlékszem, amikor tizenéves voltam, egyik vasárnap reggel bejelentettem, hogy otthon maradok. Senki sem bírált, és nem is erőltette, hogy menjek, így hát a kertben ültem és tanulmányoztam a Bibliát, miközben igencsak kényelmetlenül éreztem magam. Ezután egy vagy két héttel később azt mondtam apunak: „Azt hiszem ma reggel veletek megyek!” Ettől kezdve nem álltam meg.

Mily csodálatos év volt az 1931-es év! Nemcsak azért, mert új nevet kaptunk, a Jehova Tanúi nevet, hanem azért is, mert akkor merítkeztem be az Alexandra Palace-ban, Londonban megtartott országos kongresszuson. Sose felejtem el azt a napot. Fekete hosszú ruha volt rajtunk, s az enyém már vizes volt, mert már más jelölt használta előttem!

Gyermekként mindig arra vágytam, hogy kolportőr legyek, ahogy akkoriban a teljes idejű prédikálókat hívták. Ahogy idősebb lettem, éreztem, hogy többet kellene tennem Jehova szolgálatában. Így hát 1933 márciusában, 18 évesen csatlakoztam a teljes idejű szolgák soraihoz.

Különleges örömet jelentettek egy-egy nagyvárosban az „úttörő hetek”, amikor körülbelül egy tucat teljes idejű szolga jött össze, a helyi testvéreknél szállt meg, és egy csapatként munkálkodott. Füzeteket vittünk a vallásvezetőknek, és más kiemelkedő személyiségeknek. Bátorságra volt szükség, hogy el tudjunk menni hozzájuk. A legtöbbször megvetettek minket, és sokunk orra előtt becsapták az ajtókat. Ez egyáltalán nem zavart minket, mivel oly nagy volt bennünk a lelkesedés, hogy örvendeztünk, mivel szégyent viseltünk Krisztus nevéért (Máté 5:11, 12).

Leedsben átalakítottunk egy babakocsit, egy triciklit és apu oldalkocsis motorkerékpárját, majd később a kocsiját, hogy azokkal szállítsuk a lejátszókészülékeinket. Általában két testvér bement a készülékkel egy utcába, zenét játszott le, hogy felkeltse az emberek érdeklődését, és hogy kicsalogassa őket az ajtajukhoz, majd ezt Rutherford testvér egyik ötperces beszéde követte. Ezután mentek a következő utcába, míg mi, hírnökök követtük őket, és bibliai irodalmat ajánlottunk fel.

Éveken keresztül minden vasárnap este az összejövetel után lementünk a Town Hall térre, ahol volt egy szónoki sarok, és úgy nyújtottunk segítséget az embereknek, hogy meghallgathatták Rutherford testvér egyik egyórás előadását, röplapot adtunk nekik, és akik érdeklődést mutattak, azokkal felvettük a kapcsolatot. Már ismertek minket ott. Még a rendőrség is tisztelt minket. Egyik este szokásunkhoz híven összejöttünk, amikor messziről dobok és egy zenekar hangját hallottuk. Hamarosan vagy száz fasiszta vonult végig az úton. Menetelve a hátunk mögé kerültek, és megálltak, magasba tartva zászlóikat. A zenekar abbahagyta a játékot, és a feszült csendben Rutherford testvér hangja zengett: „Tisztelegjenek csak a zászlóik előtt, és mondjanak heilt az embereknek, ha akarnak. Mi azonban csak Jehovának, a mi Istenünknek fogunk tisztelegni!” Vártuk, mi fog ezután történni! Semmi sem történt, hacsak nem az, hogy jó tanúbizonyságot tettünk előttük, a rendőrség pedig csendre intette őket, és így végig tudtuk hallgatni a nyilvános előadás hátralevő részét.

Ez idő tájt a fonográfot kezdtük el használni, ami segített nekünk széles körű tanúbizonyságot tenni. Az ajtónál szemünket figyelmesen a lemezre szegeztük, ezzel is buzdítva az embereket, hogy hallgassák végig az ötperces, felvett bibliai beszédet. A házigazdák gyakran behívtak minket, s nagyon örültek nekünk, amikor visszatértünk és még több felvételt játszottunk le.

Az 1939-es év igen mozgalmas és nehéz év volt, mivel kirobbant az ellenségeskedés és az erőszak. Egyik kongresszusunk előtt az utcákon majdnem meglincselték a testvéreket, és kiabáltak velük. Ezért a kongresszus idején tervet készítettek, hogy egy testvérekből álló különleges csapat fog majd kocsikkal prédikálni a veszélyes területeken, miközben a testvérnők és a többi testvér a biztonságosabb területre megy. Egyszer egy csoporttal munkálkodtam az utcában, és lementem egy sikátoron, hogy felkeressem az utca mögötti házakat. Ahogy az egyik ajtónál álltam, hallottam, amint zűrzavar keletkezett — kiabáltak és üvöltöztek az utcán. Én csak beszélgettem tovább az ajtónál állóval, s elhúztam a beszélgetést egészen addig, míg azt nem hallottam, hogy csend lett. Ezután felmentem a sikátoron az utcára, és láttam, hogy a többi testvér és testvérnő kétségbeesett, hogy nem talált meg! Még aznap, valamivel később a bajkeverők megpróbálták megzavarni az összejövetelünket, de a testvérek kikísérték őket.

Kitör a második világháború

Ekkorra már megkezdődött a sorozás, és sok fiatal testvért bebörtönöztek 3—12 hónapra. Apu ekkor újabb kiváltságot kapott, ő látogatta a börtönben a testvéreket. Minden vasárnap levezette az Őrtorony-tanulmányozást a helyi börtönben. Szerda esténként a celláikban kereste fel a testvéreket. Mivel ő maga is oly hosszú, kemény éveket töltött börtönben az első világháború alatt, különösen örült, hogy olyanokat szolgálhat, akik hasonló megpróbáltatásokat élnek át. Ezt 20 éven át tette, egészen a haláláig, 1959-ig.

1941-re már kezdtünk hozzászokni, hogy sokan zordak és ellenségesek semleges álláspontunk miatt. Nem volt könnyű a folyóiratokkal az utcán állni és szembenézni ezzel. Ugyanakkor örültünk, hogy segíthettünk a területünkön elhelyezett menekülteknek. Lettek, lengyelek, észtek, németek — micsoda öröm volt látni, ahogy felragyogott a szemük, amikor meglátták Az Őrtorony vagy a Vigasz (ma Ébredjetek!) folyóiratokat a saját nyelvükön!

Ekkor jött a II. világháború alatt felmutatott semleges álláspontom miatti megpróbáltatás. A nap 24 órájából 19-et a cellámba zárva, keménynek találtam a börtönéletet. Az első három nap volt a legnehezebb, mivel egyedül voltam. A negyedik napon az igazgató irodájába hívattak, ahol két másik lány állt. Az egyik lány suttogva megkérdezte: „Miért vagy itt?” Én azt mondtam: „Meglepődnél, ha tudnád.” Izgatottan suttogta: „Te J.T. vagy?” A másik lány meghallotta, és megkérdezte mindkettőnktől: „J.T.-k vagytok?” — mind a hárman átöleltük egymást. Nem voltunk már egyedül!

Gyönyörűséges teljes idejű szolgálat

A börtönből szabadulva folytattam a teljes idejű szolgálatot, és egy 16 éves lány csatlakozott hozzám, aki épp akkor fejezte be az iskolát. Ilkley-be költöztünk, egy gyönyörű városba Yorkshire Dales peremén. Teljes fél éven át keményen próbáltunk megfelelő helyet találni az összejöveteleinkhez. Végül kibéreltünk egy kis garázst, amit átalakítottunk Királyság-teremnek. Apu jött a segítségünkre, gondoskodott világításról és fűtésről. Még ki is díszítette nekünk az építményt. Éveken keresztül támogatott minket a közeli gyülekezet, testvéreket osztottak be minden héten, hogy tartsanak nyilvános előadásokat. Jehova áldásával boldogultunk, növekedtünk, és végül egy gyülekezet jött létre.

1959 januárjában apu hirtelen megbetegedett. Hazahívtak. Apu áprilisban meghalt. Az utána következő évek nehezek voltak. Édesanyám egészsége és azzal együtt emlékezőképessége megromlott, ami küzdelmet jelentett nekem. De Jehova szelleme tartotta bennem a lelket, és képes voltam gondoskodni róla egészen a haláláig, 1963-ig.

Oly sok áldást kaptam Jehovától éveken át. El sem tudom mondani, olyan sokat. Láttam, amint az otthoni gyülekezetem növekszik, majd szétválik négyszer is, kiküldve a hírnököket és az úttörőket, néhányukat misszionáriusokként messzi országokba, Bolíviába, Laoszba és Ugandába. Sosem alakult úgy, hogy férjhez menjek és letelepedjek. Ez nem szomorított el; túl elfoglalt voltam ahhoz. Bár nincsenek vér szerinti rokonaim, van sok, több száz gyermekem és unokám az Úrban (Márk 10:29, 30).

Gyakran hívok meg fiatal úttörőket és más fiatalokat is az otthonomba, hogy élvezzem keresztény társaságukat. Együtt készülünk fel az Őrtorony-tanulmányozásra. Tapasztalatokat is mesélünk és Királyság-énekeket éneklünk, mint ahogy a szüleim tették. Fiatalok vidám csoportjával magam körül fiatalosan és boldogan látom a jövőt. Nincs számomra jobb élet mint az úttörőszolgálat. Hálás vagyok Jehovának, hogy kiváltságomban állhatott szüleim nyomdokában járni. Azért imádkozom, hogy egy végtelenségen át folytathassam Jehovának végzett szolgálatomat.

[Lábjegyzet]

[Kép a 23. oldalon]

Hilda Padgett a szüleivel, Atkinsonnal és Pattie-vel

[Kép a 23. oldalon]

A traktátus, amely felkeltette apu érdeklődését az igazság iránt