Vajon az egyház gyakorolja azt, amit a pápa prédikált?

HOGYAN válaszoltak az ír katolikusok a pápa felhívására, mely a 10 éve tartó és mintegy 2000 személy halálát okozó erőszakos cselekmények beszüntetését kérte tőlük?

„Ugyanúgy válaszoltak, ahogy VI. Pál pápa több mint 30 békefelhívására, melyet Írországhoz intézett. Elutasították! Az Ír Köztársasági Hadsereg így válaszolt: „Teljes lelkiismerettel hisszük, hogy messzemenően az erőszak az egyetlen módja annak, hogy Írországban megszüntessük a brit jelenlétet.”

Az észak-írországi katolikusok úgy vélik, hogy egy protestáns többség elnyomja őket. Ezért a pápa felhívásának elutasításakor idézik az egyházuk tanítását, amely kimondja, hogy az igazság elérése érdekében erőszakot lehet alkalmazni.a Vajon az ír katolikusok találtak-e jogi irányadó esetet arra, hogy úgynevezett „igazságos háborút” folytassanak?

A KATOLIKUS EGYHÁZ ÉS A HÁBORÚ

II. János-Pál pápa az Egyesült Nemzetek előtt mondott beszédében ezt állította: „A katolikus egyház a földön mindenütt békeüzenetet hirdet, a békéért imádkozik, a békére tanít.” De miről vallanak ezzel szemben a történelmi tények? A katolikus történész, E.I. Watkin ezt írja:

„Bármennyire fájdalmas a beismerés, hamis tájékoztatás vagy tisztességtelen lojalitás érdekében nem tagadhatjuk és nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a püspökök következetesen támogatták az országuk kormányzatának minden háborúját. Egyetlen olyan esetről sem tudok, amikor a nemzeti hierarchia igazságtalannak ítélt volna bármilyen háborút . . . Bármi volt a hivatalos elmélet, a gyakorlatban ,az én hazámnak mindig igaza van’ jelszót követték a katolikus püspökök háborús időben. Más alkalmakkor a Krisztus nevében szóltak, de amikor a harcos nacionalizmus volt a tét, úgy beszéltek, mint a császár szóvivői.” — Morals and Missiles, Charles S. Thompson kiadása, 57, 58. oldal.

Igen, számos ír katolikus azt teszi most, amit a katolikusok a múltbeli konfliktusok alatt műveltek. Harcolnak. „De az egyház nem helyesli ezt” — vetheti ellen valaki. „A pápa felszólította őket, hogy ,térjenek le az erőszak ösvényéről’.” De a pápa vagy az ír katolikus hierarchia vajon azt mutatta, hogy valóban elítéli az írországi harcot? Kiközösítették-e azokat, akik folytatják öldöklő tevékenységüket? Nem, az ilyen személyek ma is köztiszteletben álló katolikusok! És természetesen, ugyanez elmondható a protestáns terroristákról is.

Hasonló módon, a pápa a II. világháború alatt is megtagadta az olyan katolikus vezetők kiközösítését, mint Adolf Hitler és Hermann Göring, vagy a hadseregükben harcoló több milliónyi egyháztag. Közismert történelmi tény, hogy a németországi katolikus egyház áldását adta a náci háborús erőfeszítésre, amint azt az alább látható újságkivágások fénymásolatai is bizonyítják.

Mi az oka a náci háborús erőfeszítés ilyen csaknem teljes mértékű támogatásának a német katolikusok részéről? Gordon Zahn, katolikus tudós és nevelő válaszol erre és kijelenti: „Az a német katolikus, aki vallási elöljáróihoz fordult szellemi útbaigazításért és vezetésért Hitler háborúinak szolgálatát illetően, gyakorlatilag ugyanazokat a válaszokat kapta, amit magától a náci uralkodótól kapott volna.”

A pápa az Egyesült Nemzetekben mégis ezt mondta: „Nem kell több háború. Soha többé háborút!” Szép szavak — a Bibliából átvett szavak! (És 2:4) De milyen hamisan csengenek olyan egyház fejének a szájából, amely egyház tagjai következetesen támogatták országaik háborúit, vezetőik helyeslése és áldása mellett!

A VALLÁSSZABADSÁG BIZTOSÍTÁSA

II. János-Pál pápa ékesszóló védőbeszédet tartott az Egyesült Nemzetek előtt arról, hogy a népeknek mindenütt meg kell adni „minden jogot bármely politikai rezsim vagy rendszer alatt”. De vajon a katolikus egyház magáévá tette azt az eljárásmódot, amit a pápa oly sürgetőn ajánl a világ politikai államainak?

A sok nem katolikus egyén üldözése a katolikus uralom alatt levő országokban, mint például Argentínában azt válaszolja: nem. Sőt, 1960-ban Arriba y Castro bíboros kijelentette: „Emlékeznünk kell arra, hogy csak a katolikus egyháznak van joga prédikálni az evangéliumot. Az új hitre térítés rossz dolog egy katolikus országban, ezért el kell fojtani.” Ottaviani bíboros, aki annak idején VI. Pál pápa után a legnagyobb hatalommal rendelkező főpap volt, lényegében ugyanezt a véleményt képviselte. A The Catholic World 1965. márciusi száma ezt írta róla:

„A vallási türelemről vallott nézete röviden így foglalható össze: bár a szorosan vett igazságról és tévedésről nem mondható el, hogy köze van a jogokhoz, mégis ahhoz kell tartani magunkat, hogy aki az igazságot vallja, annak biztosítani kell azokat a jogokat, melyeket megtagadunk attól, aki tévedést vall. Ezen az alapon a katolikus egyház, amikor elég erős, megköveteli, hogy az állam megkülönböztetett helyzetet biztosítson számára, ugyanakkor pedig korlátozza más vallási csoportok tevékenységét. Mindazonáltal, ha az egyház maga kisebbségben van, akkor vagy magának követeli a liberális állam által szavatolt szabadságjogokat, vagy az emberi jogok nevében tiltakozik az olyan rezsim elnyomása ellen, mint amilyen például a kommunista állam.”

Ha a pápa szavait aszerint vizsgáljuk, hogy a katolikus egyház hogyan gyakorolta mások elnyomását, akkor ezek a szavak nemcsak üresen konganak, hanem még képmutatók is. Pedig maga II. János-Pál pápa talán őszintén kívánja, hogy mindenkinek adják meg a vallásszabadságot. A 11. Vatikáni Zsinat idején, amikor még Karol Wojtyla néven a lengyelországi Krakkó püspöke volt, azzal érvelt, hogy az egyház csak akkor követelhet magának vallásszabadságot, ha azt hajlandó másoknak is megadni. Az idő fogja tehát megmutatni, hogy az egyház gyakorolja-e azt, amit a pápa prédikált ezen a téren.

OSSZUK MEG A JAVAKAT A SZEGÉNYEKKEL!

Talán az volt a pápa felhívásának legkiemelkedőbb része az amerikai látogatása alatt, amikor az anyagiasság elvetése és a szegények megsegítése mellett emelt szót. Néhány órával azután, hogy előadást tartott erről az Egyesült Nemzetek előtt, a következőket mondta a New York-i Yankee Stadium 80 000 főnyi hallgatóságának: „Meg kell találnunk az egyszerű életformát. Mert nem igazságos, hogy a gazdag országok életszínvonalát úgy igyekezzenek fenntartani, hogy lecsapolják maguknak az energiatartalék és nyersanyag nagy részét, aminek az egész emberiséget kellene szolgálnia.”

De feltevésetek szerint milyen hatása lehet ezeknek a szavaknak, ha olyan ember szájából hangzanak el, aki királyi öltözékben, gyönyörű limuzinban ülve jár körül, és jelentős fényűzés közepette él? Erről Marriano Gaviola püspök némi fogalmat adott a Fülöp-szigetek 1970-es Püspöki Konferenciáján, ahol megjegyezte: „Amikor a püspökök [és hozzátehetnénk: a pápa is] elítélik a kormányokban tapasztalható panamázást (megvesztegetést) és korrupciót, vagy amikor a javakkal való visszaélésről beszélnek, egyes emberek eltűnődnek azon, vajon nem arról van-e itt szó, hogy „bagoly mondja a verébnek”?

Számos katolikust foglalkoztat a katolikus egyház anyagi jólétének külső megnyilvánulása. A kanadai The Province Robert Adolfs szerzetes nézetének adott hangot az 1967. szeptember 2-i tudósításában:

„Adolfs atya kereken kimondja, hogy az egyház csak akkor maradhat fenn, ha Jézus Krisztus példáját követi és megfosztja magát minden ,fejedelmi pompától’ és a szolga alázatos szerepét tölti be. . . .”

„Azt mondja, hogy a pápának — de a bíborosoknak és püspököknek is — abba kellene hagyni választékos ruhák és fejdíszek, valamint egyéb ruházati cikkek viselését, melyek inkább ,királyi udvarra emlékeztetnek’, mintsem a szolgára, aki megmossa testvére lábát.”

II. János-Pál pápa — bár korlátozott mértékben — igyekezett kerülni a pompa és a fényűzés látszatát. Elődjéhez, I. János-Pálhoz hasonlóan ő is megszüntette a vállon vitt pápai trónszék használatát a kihallgatásokon. De vajon elégséges ez?

Jose Clements bíboros, a bolíviai katolikus egyház feje 1971-ben azt javasolta, hogy az egyház adjon túl az évszázadok során felhalmozott kincsein és használja fel azok összegét otthonok, iskolák, utak és üzemek építésére. „Az igazi szegénység tekintélyt és hitelt kölcsönöz az egyháznak” — jelentette ki a főpap.

De vajon az egyház követi ezt a tanácsot? Gyakorolja azt, és megosztja anyagi gazdagságát a szegényekkel, amint arra a pápa a gazdag nemzeteket felszólította? Az egyház nem sok hajlandóságot mutatott erre a múltban; meglátjuk, hogy ezután megteszi-e.

A fő kérdés mégsem ez: azt gyakorolja az egyház, amit a pápa prédikált? Hanem inkább: azt gyakorolja, amit a Biblia tanít?

ISTEN ÍGÉRETE VALAMI ÚJRÓL

A pápa üzenete az Egyesült Nemzetekhez tulajdonképpen semmi újat nem tartalmaz. Alapjában véve ugyanaz az üzenet, amit VI. Pál pápa intézett az ENSZ-hez 14 évvel korábban: „A föld népei úgy tekintenek az Egyesült Nemzetekre, mint a egyetértés és a béke utolsó reménységére; az a szándékunk, hogy lerójuk itt az ő tiszteletük és reménységük adóját, de a magunkét is.”

A katolikus egyház mindig az ember kormányzat ilyen vagy olyan formáját tekintette az emberi problémák megoldásának. Nem meglepő tehát, hogy vezetőik az Egyesült Nemzeteket támogatják. De kérdezd meg magadtól: Krisztus is így tett volna? Olvastál-e például valaha is arról, hogy úgy adózott volna a római birodalomnak, mint az egyetértés és a béke utolsó reménységének?

Nem ilyen volt Krisztus üzenete. Tanításának fő témája az Isten Királysága volt, ami teljesen eltért attól, amit az emberek fel tudtak ajánlani. Jézus és tanítványa több mint 140 alkalommal utalnak Isten Királyságára a Bibliában. Ők valóság kormányzatnak tekintették azt, amelynek Isten által kinevezett uralkodója Krisztus a „Békefejedelem”. (És 9:6) Ez a Királyság-kormányzat — a Biblia szerint — „szétzúzza és megsemmisíti mindazokat [az emberi eredetű] királyságokat [a Egyesült Nemzeteket is], maga pedig meg áll határtalan ideig”. — Dán 2:44; Máté 6:9, 10.

Isten Királysága újfajta uralom lesz földön. A Bibliában úgy utalnak rá, min „új egek”-re: új mennyei közigazgatásra. Az „új föld” felett gyakorol uralmat: olyan emberek új társadalma felett, akik mint annyian elfogadják Isten igazságos törvényeit. Péter apostol ezt írta:

„Új egeket és új földet várunk az ő [Isten] ígérete szerint és ezekben igazságosság fog lakozni.” — 2Pét 3:13.

Mily nagyszerű lehetősége volt VI. Pál és II. János-Pál pápának, hogy az ENSZ előtt ismertesse az Isten eljövendő világkormányzatára vonatkozó üzenetet! Feltétlenül elvárhatjuk ezt attól, aki Péter utódjának és Jézus Krisztus helytartójának állítja magát. De ezek az emberek egyetlen szót sem ejtettek Isten ígéretével kapcsolatban valami újról!

Világos, hogy a pápa nem az igazi reménység hírnöke. Nem követte hűen Jézus Krisztus példáját, aki ismertette Atyja nevét és szándékát. Igaz, II. János-Pál az énekével kapcsolatos megjegyzésében felhasználta Isten énekbeli nevét, sőt a harlemi tömeg előtt, New Yorkban kijelentette: „Hallelujah a mi énekünk.” De vajon hányan voltak tisztában azzal, hogy a Hallelujah kifejezés magában hordozza Isten nevét és azt jelenti: „Dicsérjétek Yaht (Jehovát)”?b

A pápa nyilvánvalóan nem alkalmazkodott a Hallelujah énekben kifejezett érzésekhez. Nem ismertette Isten Jehova nevét. Nem járt Jézus nyomdokaiban sem, aki ezt mondta: „Más városoknak is hirdetnem kell az Isten Királysága jó hírét, mert azért küldtek el engem.” — Luk 4:43; Ján 17:6.

[Lábjegyzetek]