Nyalaföld — Paradicsom, amit még nem tett tönkre az ember

Az Ébredjetek! dél-afrikai tudósítójától

MICSODA felüdítő változás ez nekünk, nyolc városlakónak!

Nyalaföldön vagyunk — egy hatalmas, csak gyalogosan bejárható területen a dél-afrikai Krüger Nemzeti Park északi részén. A név attól a kedves antiloptól ered, amit itt láthatsz ezen az oldalon. Ez a hím nyala antilop.

Késő este van, bölénypecsenyét eszünk a tábortűz körül ülve. A minket körülvevő bozótos prérit elefántok, oroszlánok, leopárdok, bölények és más nemes vadak lakják. Mi azonban biztonságban érezzük magunkat két vadőr oltalmában. Emlékeztetjük magunkat, hogy valójában sokkal biztonságosabb itt lenni, mint egy bűnözéssel teli nagyvárosban élni vagy egy zsúfolt autópályán utazni.

„Hallották ezt a baglyot?” — kérdezi Kobus Wentzel, a ránk vigyázó vadőr. Ügyesen utánozza a füttyöt: prrrrup. Hozzáteszi: „Ez jellegzetes hang ezen a vidéken. Holnapi sétánkon meg fogok mutatni néhány madarat, úgyhogy hozzák magukkal a madárhatározó könyvet.”

Nyalaföld egyben a botanikusok paradicsoma is. Kevés hely van a földön, amely felveheti vele a versenyt a növényi élet változatossága tekintetében. A Reader’s Digest Illustrated Guide to the Game Parks and Nature Reserves of Southern Africa szerint ennek az az oka, hogy „Afrika legjelentősebb ökoszisztémái közül kilenc” ide, a Krüger Park északi részére összpontosul. „Itt — folytatja a könyv — találkozik a mocsár a száraz bozóttal, az erdő a nyílt pusztával, a szikla a mély homokkal.” Ez a mintegy 400 négyzetkilométernyi különleges, csak gyalogosan bejárható terület Nyalaföld. A tábor kisszámú személyzetén kívül nem él itt más ember és nincsenek turistautak.

Kobus megpróbál vacsorázni, miközben válaszol rengeteg kérdésünkre. Tudományos doktori címet szerzett a Pretoriai Egyetemen, ahol vadgazdálkodást, zoológiát és botanikát tanult. Hamar felismerjük, hogy tudása nem csak elméleti jellegű.

„Került már veszélyes helyzetbe a vadállatokkal való találkozáskor?”

„Rám ijesztettek már néhányszor — válaszolja Kobus —, de soha egyetlen állat sem tört ténylegesen az életemre.”

„Ha egy oroszlán támad, honnan tudja, hogy ez csak ijesztgetés?”

„Onnan, hogy megáll négy-öt méterre és nem folytatja határozott futását” — válaszolja.

Az olyan vadőrök, mint amilyen Kobus, arra kaptak kiképzést, hogy őrizzék meg a hidegvérüket, ha rájuk támad egy állat. Így magyarázza: „Kihívnak téged és te próbára teszed az állatot. Jellegzetes példa lehet a nőstény oroszlán a kölykeivel, vagy az udvarló hím. A támadással tulajdonképpen azt mondja az állat, hogy ’birtokháborító vagy — megzavartad a magánéletemet, úgyhogy jobb volna, ha elmennél’. Ezalatt én már kibiztosítom a fegyveremet és készenlétben várom. Mindig meghúzok képzeletben egy vonalat. Ha átlépi a vad, akkor lőnöm kell. Ám tapasztalatom szerint mindig előbb megállnak, és még sohasem kellett megölnöm egyetlen állatot sem barangolásaim során.”

Nyilvánvaló, hogy Kobus nem trófeavadász. Rokonszenvesnek találjuk a vadak élete iránti tiszteletét. Azonban későre jár és holnap korán kell kelnünk. Jó éjt kívánunk egymásnak és nyugovóra térünk a négy zsúpfedeles, cölöpökre épült A-vázas kunyhóban.

Reggel 4.45-kor Wilson, a tábor szakácsa ébreszt minket. A finom reggeli után autóval megyünk gyalogtúránk kiindulópontjáig. Hálásan pillantunk a borús égre. Felhőtlen nyári napokon a hőmérséklet 40°C fölé is emelkedhet.

Néhányunk számára ez teljesen új élmény. Először kicsit tartottunk attól, hogy esetleg rálépünk egy kígyóra, vagy hogy valamilyen vadállat megtámad minket. Ám ezek a félelmek hamarosan átadták helyüket a csodálatnak, látva a végtelen zöld térséget, amit fák borítanak, ameddig a szem ellát. A bozót zsong a madárdaltól és a rovarok zajától. Óh, micsoda élvezet belélegezni a friss, szennyezetlen levegőt!

Kobus és segítője, Ellion Nkuna újra és újra megállítanak minket, hogy valami érdekességet mutassanak, mint amilyen például a harcos hangyák oszlopa, vagy egy vadállat nyomai. Elérkezünk egy fához, amelynek törzsét termeszdomb veszi körül. „Ez — magyarázza Kobus — egy nyala szederfa. Gyakran látható, hogy termeszdombon nő ki. A termeszek tevékenysége dúsítja a talajt, ez pedig jó a fának.”

Egyórányi séta után elhaladunk egy fa mellett, amelyet elefánt döntött ki. „Bár ez erős fa — mondja Kobus —, nem akadály az elefánt számára. Egyszerűen átsétál rajta. Ezt gyakran megteszik. Kissé csúnyán hangzik, de van azért jó oldala is. Valószínű, hogy néhány hónapon belül ez a fa úgyis elpusztult volna. Ahogy korhad, táplálékot ad az apró szervezeteknek és ásványi anyagokat bocsát a talajba.”

„Feltételezem — mondja egyikünk —, hogy ha nem szabályoznák az elefántok számát, akkor egy ilyen fás terület füves prérivé válna.”

„Így igaz — válaszol Kobus. — Nem maradnának fák. A Krüger Parkban megpróbáljuk 7500 körül tartani az elefántok számát, mert jelenlegi tudásunk szerint ennyit képes eltartani a terület.”

Ezután valaki jól kivehető állatnyomokat fedez fel a homokban. „Biztosan egy leopárdé!” — kiáltok fel izgatottan.

„Nem — mondja Kobus —, ez egy hiénáé. Figyelje meg, hogy ez egy elnyújtott, aszimmetrikus lábnyom. Még a körmök nyomait is láthatja, mert a hiéna kutyaszerű állat. Nem tudja behúzni a körmeit. Ha összehasonlítja ezt egy macskaféle, például a leopárd vagy az oroszlán nyomaival, akkor könnyen meg lehet különböztetni. A macskanyom szimmetrikus, tehát kerek, és nem látni a körmök helyét, mert azokat a macska behúzza. Azután, ha megnézi a hátsó párnákat, két lebenyt lát a hiénánál, míg a macskaféléknek nagyobb, három lebenyes hátsó párnái vannak.”

Mostanra kezdünk éhesek lenni. Leülünk hát egy hatalmas termeszdombra és elfogyasztjuk a könnyű reggelit, amit a férfinép hozott a hátizsákokban. Ezután elindulunk arra a hegyre, amelynek megmászására Kobus biztat minket. Félúton megpihenünk néhány kövön, élvezve a sűrű bozótos és erdő fenséges látványát, amely a hatalmas síkságon és hegyvidéken át a láthatárig nyúlik. Kobus emlékeztet bennünket, hogy amit látunk, az szűz vadon, nem érintette még XX. századi ember. Ám a hegytetőn meglepődünk, amikor úgy tűnik, mintha jól kitaposott, emberjárta útra bukkantunk volna.

„Ez egy elefántcsapás” — jegyzi meg Kobus.

Én azonban csodálkozom, hogyan lehet annyira biztos abban, hogy állatok és nem emberek műve ez. Amíg ezen gondolkodom, az éles szemű Ellion megtalálja a bizonyítékot. Felemel egy kopott elefántagyarat.

„Ez talán évtizedek óta itt van” — mondja Kobus.

„Nos — egyezek bele — ez azt látszik bizonyítani, hogy régóta nem járt erre ember, mert akkor nem hagyott volna itt egy ilyen értékes dolgot.” Ellion beteszi az agyarat a hátizsákjába, hogy majd leadja a Krüger Park illetékeseinek.

Elszállt az idő és már majdnem dél van, amikor megpillantjuk Land Roverünket. Egy közel 11 kilométeres körsétát tettünk. Mikor a táborba érkezünk, Wilson kész ebéddel vár minket, amit hálásan be is kebelezünk. A déli pihenő után délutáni sétára indulunk a Luvuvhu folyóhoz.

Csodálatos a látvány, sűrű, zöld az aljnövényzet, a fák hatalmasak, mint például az elbűvölő, csavart formájú szikomórfa. Miután megismerkedtünk a különböző fák nevével és jellemzőivel, elmegyünk egy csapat babuin mellett, akik óvatosan figyelnek minket néhány bokor mögül. Aztán leülünk egy folyóra néző sziklára.

Ahogy a folyó zúgását hallgatjuk, Ellion felhívja a figyelmünket négy nyala antiloptehénre, amelyek mögülünk közelednek a folyóhoz. Szerencsére a szél felénk fúj, így nem érezhetik meg a szagunkat. Figyeljük ezeket a gyönyörű antilopokat, ahogy megállnak és elkezdik legelni a bozót leveleit. Vagy tíz perc múlva egyikük észrevesz minket és figyelmeztető ugatást hallat. Egy szempillantás alatt mind elillan.

Ezalatt néhány kíváncsi babuin közelebb jött, aztán olyan hangot hallunk, amely egy kölyök kétségbeesett visításának tűnik. Valószínűleg az anyja elfenekelte, mert túl közel került hozzánk. Elképzeljük, amint azt mondja: „Ne merészelj még egyszer olyan közel menni azokhoz az emberekhez!”

Sötétedni kezd, úgyhogy vissza kell menni a táborba. Miután megérkezünk, elered az eső, tehát a vacsorát egy kedves zsúptetős, oldalak nélküli menedékben költjük el. Hallgatjuk az eső lágy dobolását, amit meg-megszakítanak a bozót hangjai. A vadállatok közel vannak, és a beszélgetés megint az oroszlánokra terelődik. Arról faggatjuk Kobust, hogy barangolásai során hányszor került szemtől szembe oroszlánnal.

„Vagy hetvenszer” — válaszolja.

„Ilyenkor mi az általános reakció?”

„Ez általában meglepetés mindkét fél számára — mondja Kobus. — Sétálsz a területen, ahogy mi tettük ma, várva, hogy a szokott dolgokat fogod látni és egyszerre csak hirtelen azt veszed észre, hogy néhány méterre egy oroszlánfalka pihen az árnyékban. Rád néznek és látod, ahogy tágra nyílnak a szemeik, mintha nem hinnék el, amit látnak. Valószínű, hogy az én szemeim is nagyobbak lesznek — mosolyog Kobus. — Ezután szólok a társaságnak: »Jöjjenek gyorsan! Nézzék!« A következő percben két-három ordítást hallasz, majd az oroszlánok elmennek. Ők sokkal jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük.

Máskor összefutsz egy nőstény oroszlánnal és a kölykeivel és ilyenkor egészen más a helyzet. Ordítás helyett hosszú, fenyegető morgást hallasz és azt látod, hogy az oroszlán farka egyik oldalról a másikra csapdos. Kibiztosítom a fegyveremet, szólok a csoportnak, hogy álljanak nyugodtan. Aztán rendben elindulunk visszafelé az állatra szegezve tekintetünket, nem fordítva neki hátat.”

Másnap reggel átkelünk a csodálatos Mashikiripoorton, egy meredek sziklákkal határolt szoroson. Hamarosan barlangra bukkanunk egy hegyoldalban. Mielőtt felkapaszkodnánk, Ellion elhajít egy követ, nagy zajt csapva ezzel. „Azért dobtam el a követ — magyarázza később —, mert hátha oroszlánok vagy más veszélyes vadak vannak fent. Ez időt ad nekik a menekülésre.”

„Máskülönben — teszi hozzá Kobus — szembetalálhatnád magad egy veszélyes vaddal és máris kész a gond.” A barlangba felérkezve egy busman festményt látunk a falon. Egy zsiráfot ábrázol és Kobus szerint több mint kétszáz éve festették.

Séta közben mi is látunk zsiráfokat, gnúkat és zebrákat. Autóval gyakran közel kerülhetsz ezekhez a teremtményekhez, de ha gyalog vagy és feléjük fúj a szél, mindig szagot kapnak és elfutnak, mielőtt megközelíthetnéd őket. Hallottuk a zebrák futásának jellegzetes hangját és emlékezetünkbe idéztük a Biblia igaz szavait: „És féljen és rettegjen tőletek a földnek minden állatja” (1Mózes 9:2).

Ekkorra már megtanultuk tisztelni Ellion azon képességét, hogy rá tud találni az állatokra és fel tudja ismerni a nyomukat. Ő tsonga nemzetiségű — olyan népcsoportból származik, amely nyomolvasó képességéről híres. Erről is kérdeztük őt.

„Akkor kezdtem el ezt tanulni, amikor kisfiúként marhákat őriztem” — magyarázza.

Később, utolsó délutáni sétánkon Ellion hívja fel a figyelmünket a vízilovak hangjára. Hamar elérünk egy olyan pontot, ahonnan rálátunk a folyóra. Egészen biztos, hogy ott a vízben egy vízilócsorda van. Sokan a vízilovat tartják Afrika legveszélyesebb állatának. Ám mi megtanultunk bízni figyelmes, jól felkészült vadőreinkben. Nyugodtan ültünk a folyóparton és bámultunk. Rendszeresen eltűnik egy vízilófej a víz alatt. Aztán amikor azt gondolod, hogy már elment, újra felbukkan prüszkölve és vizet fújva hatalmas orrlyukaiból. Egyszerre megszólal felejthetetlenül zengzetes horkantásuk és kitátják hatalmas szájukat.

Miután vagy fél óráig megigézve bámultuk bolondozásukat, fájó szívvel indulunk vissza, mert sötétedik. Azon az estén a tábortűz körül ülve számbavesszük az elmúlt két nap csodás tapasztalatait. Örülünk, hogy vannak még a földnek olyan tiszta, gyönyörű pontjai, mint ez. A jövőt illetően megnyugvást találunk a Biblia azon ígéretében, hogy még mielőtt túl késő lenne, Isten közbelép és megmenti a földet a pusztulástól. Akkor nem csak Nyalaföld, de az egész föld hasznot merít Isten biztos ígéretéből: „Ímé mindent újjá teszek” (Jelenések 11:18; 21:3–5; Ésaiás 35:5–7).