Misszionáriusok — A világosság vagy a sötétség képviselői? 3. Rész

A kereszténység misszionáriusai visszatérnek oda, ahonnan minden indult

ÁZSIA az emberiség eredeti otthona. Ez az a hely, ahol a Teremtő bevezette a tiszta imádatot. Bár az emberek nem sokkal azután ostobán felcserélték azt a hamis vallással, az igaz imádat végül folytatódott Ázsiában az ősi Izraelben, majd azt követően a keresztényiségben. Így amikor a kereszténység európai misszionáriusai Ázsiába vitték el üzenetüket, arra a kontinensre mentek, ahol az emberi élet és az igaz vallás kezdődött. A világosság vagy még nagyobb sötétség képviselőinek bizonyultak? (1Mózes 2:10–17).

Mit számít egy istennel több vagy kevesebb?

Lehetetlen bizonyossággal meghatározni, hogy a keresztény hit mikor és hogyan érkezett el először Indiába. A negyedik századi vallástörténész, Euszebiosz azt mondja, hogy a keresztény Tamás apostol vitte oda az első században. Mások azt mondják, hogy a „keresztényiséget” a második és a negyedik század között vezették be ott. Amikor a portugál felfedezők a XV. század végén elérkeztek oda, „keresztényeket [találtak], akik az indiai társadalom elfogadott és tiszteletben tartott elemét képezték” (The Encyclopedia of Religion).

A spanyol pap, Xavéri Ferenc 1542-ben szállt partra az indiai szubkontinensen. Loyolai Ignác társa volt, aki megalapítója a Jézus Társasága nevű vallási rendnek, amelynek tagjai általánosan jezsuitákként ismeretesek. A The New Encyclopædia Britannica úgy beszél Xavériről, mint aki „a modern idők legnagyobb római katolikus misszionáriusa” és úgy nevezi őt, mint akinek „nagy szerepe van a kereszténység Indiában, a Maláj-szigetcsoporton és Japánban történt megalapításában”.

Jóllehet Xavéri élete viszonylag rövid volt — 1552-ben, 46 éves korában hunyt el —, tíz évig tartó misszionáriusi szolgálata során nagy buzgalommal tevékenykedett. Állítólag arra buzdította a misszionáriusokat, hogy vegyék át azoknak az embereknek a szokásait és nyelvét, akiknél szolgálnak.

Az első protestáns misszionáriusok 1706-ban érkeztek Indiába, mintegy 85 évvel azelőtt, hogy William Carey kiadta az An Enquiry Into the Obligations of Christians to Use Means for the Conversion of the Heathens (Tanulmány a keresztények azon kötelezettségéről, hogy éljenek a pogányok megtérítésére szolgáló eszközökkel) című könyvét. Ennek a könyvnek a kiadásáról azt tartották, hogy „határkő a keresztény történelemben”. A könyv megírása után Carey 40 évig szolgált misszionáriusként Indiában.

Ahogy múlt az idő, a kereszténység misszionáriusai előrenyomultak az ország minden területén. Mivel az elnyomott alacsonyabb osztályok, különösen a kaszton kívüliek nem találták meg a hinduizmusban a jobb jövő reményét, kezdtek a kereszténység vallásaihoz fordulni. A The Encyclopedia of Religion azonban megjegyzi, hogy „nagyon sok misszionárius és a művelt indiai keresztény vezetők többsége kedvezőtlen véleménnyel volt” erről az irányzatról.

Will Durant történész így ír, amikor felfedi a kereszténység eredménytelenségét: „India ma ugyanolyan erősen hisz, mint mindig, azokban az istenekben, akik oly sokáig szemrebbenés nélkül lenéztek a szegénységére és az elhagyatottságára . . . Mikor az eretnekségek vagy az idegen istenek veszélyesen népszerűek lettek, ők [a bráhmanok] megtűrték őket, majd bevették őket a hindu hitnézetek tágas barlangjaiba; egy istennel több vagy kevesebb nem sokat változtathatna Indiában.” Az 1984-ben kiadott Die Jesuiten című könyvében Manfred Barthel ezt mondja: „Az indiaiak végeredményben ragaszkodtak a szent teheneikhez; a hinduizmus túlélte mind a jezsuitákat, mind a mogulokat, és úgy tűnik, napjainkban a keresztény nyugatra exportálják felesleges istenségeiket.”

Nem hagy maradandó nyomot

A már nyugati és keleti egyházra szakadt korai kereszténység az V. század során újabb egyházszakadást szenvedett el. Nestorius konstantinápolyi pátriárka belekeveredett egy vitába, amely ahhoz vezetett, hogy a keleti egyházból egy szakadár csoportot alakított, a nesztoriánus egyházat.

A nesztoriánusok hangsúlyt fektettek a missziós munkára. Látszólag az egyik misszionáriusuk, Alopen vezette be Kínába a nesztoriánus hitnézeteket i. sz. 635-ben. A nyugati egyház viszont körülbelül 1294-ig nem érte el Kínát, amikor is a ferences rendi szerzetes, Giovanni da Montecorvino elindított ott egy missziót.

Ám a missziós tevékenység Kínában tulajdonképpen nem kezdődött el addig, amíg az 1580-as években meg nem érkezett egy olasz jezsuita, Matteo Ricci. Míg a protestantizmus azon igyekezett, hogy gyökeret verjen a reformáció utáni Európában, a katolicizmus buzgón kereste az Európán kívüli megtérő személyeket. A Portugália és Spanyolország — mindkét terület őszintén katolikus — által tett felfedező utak jól megfeleltek az egyház erre tett erőfeszítéseinek.

Lehetséges, hogy a XVII—XVIII. századi misszionáriusoknak azért volt bizonyos mértékű sikerük — amint a The Cambridge History of China megjegyzi —, mert „tekintélyes számuk (különösen jezsuiták) olyan magatartást fejlesztett ki, amelyet nagyfokú türelem jellemzett”. A kínai történelem professzora, Hans H. A. Bielenstein bővebben kifejti: „[A jezsuiták] a kereszténység és a konfucianizmus közötti hasonlóságokat hangsúlyozták, azonosnak tekintve a keresztény Istent a kínaiak által tisztelt éggel, és nem emeltek kifogást az ősök imádata ellen. Ez megmagyarázza, miért volt az, hogy a jezsuiták némely körökben megtérítették az embereket, mégsem hagytak maradandó nyomot.”

1724-ben a kínai császár kifogásolta a kereszténység vallásait, és a legtöbb külföldi misszionáriust kiutasította. Amint a körülmények lehetővé tették, a katolikus misszionáriusok visszatértek. A protestáns misszionáriusok csatlakoztak hozzájuk, és Robert Morrison a Londoni Misszionárius Társaság képviselője 1807-ben az elsők között volt, akik megérkeztek. Egy olyan főiskolát hozott létre, amely a tervek szerint nemcsak a hitnézetei terjesztését, hanem azt a célt is szolgálta, hogy bevezesse Kínát a nyugati kultúrába, és bevezesse a nyugati diákokat a keleti kultúrába. 1819-re William Milne segítségével Morrison befejezte az egész Biblia lefordítását.

Néhány misszionárius arra szentelte az életét, hogy egy másfajta fényt hordozzon. Dr. Peter Parker lett az első orvos-misszionárius, aki Kínába érkezett, és aki segített az Orvos-misszionárius Társaság megszervezésében, amelyet Kantonban alapítottak 1838-ban. Más misszionáriusok nevelési elfoglaltságoknak, az emberbaráti vállalkozások támogatásának, vagy a társadalmi gondok megoldásának szentelték magukat. A The Cambridge History of China szerint azoknak a fordítási munkáknak némelyike, amelyet a misszionáriusok készítettek, „jobban megfelelt arra, hogy segítsen az európaiaknak világosabb képet alkotni Kínáról, mint hogy elérje azt, hogy a kínaiak elfogadják a kereszténységet”.

A kereszténység misszionáriusainak az sem sikerült, hogy példát mutassanak a kínaiaknak a keresztény egységben és testvériségben. A protestánsok különösen megosztottak voltak. Négy évtized alatt misszionáriusaik száma 189-ről 3445-re emelkedett. 1905-re a több mint 60 misszionárius társaság mindegyike terjesztette a keresztény tanításról alkotott saját változatát. A katolikus misszionáriusok szintén a legkevésbé sem kívánatos képmását nyújtották annak, hogy milyennek kellene lennie a keresztényiségnek. A The Cambridge History of China említést tesz „a helyi politikai és bírósági ügyekbe való beavatkozás széles körű szokásáról, melyet annak érdekében gyakoroltak, hogy a lehetséges megtérő személyeket megnyerjék maguknak”.

Megtérő személyek után másfelé kutatva

Kevesebb mint egy évszázaddal azután, hogy a portugál felfedező, Magellán Ferdinánd először partra szállt a Fülöp-szigeteken 1521-ben, az ottani katolikus misszionáriusok körülbelül kétmillió embert kereszteltek meg. A lakosságnak ma 84 százaléka római katolikus. Az egyház által felállított oktatási rendszer kétségtelenül segít megmagyarázni ezt a sikert. De egy másik tényező, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni — mondja egy író —, hogy a misszionáriusok „megengedték a megtért személyeknek, hogy vallási hitnézeteik és szokásaik közül sokat megőrizzenek”.

Másutt kevesebb sikert ért el az egyház. Japánban például az összes japán közül csak 0,3 százalék a katolikusok aránya. A Koreai Köztársaságban ez az arány a 6 százalékot közelíti meg.

Japán 1542-ben került először kapcsolatba az európaiakkal. 1549-ben a jezsuita misszionárius, Xavéri Ferenc néhány társával barátságos fogadtatásban részesült. Ez a kezdeti lelkesedés hamarosan alábbhagyott, amint a japán vezetők „gyanítani kezdték, hogy az európai missziós tevékenység a spanyol király politikai hódításának előzménye lehet (tudomásuk szerint ez így volt a Fülöp-szigeteken)” — írja J. Mason Gentzler történelemprofesszor.

1614-ben „elítélték a misszionáriusokat mint az állam ellenségeit, és a császár elrendelte, hogy a kereszténység többé ne legyen megengedett az ő uradalmain belül . . . Azokat a megtért személyeket, akik nem voltak hajlandók lemondani új vallásukról, tízezrével feszítették keresztre . . ., ellenben még alaposabban kidolgozott szörnyűségeket tartogattak a misszionáriusok számára . . . akiket [több kegyetlenség között például] élve elégettek vagy megsütöttek, megcsonkítottak, és olyan gödrökbe dobtak, melyek tele voltak mérges kígyókkal” (Die Jesuiten).

A katolicizmust 1784-ben, a protestantizmust egy évszázaddal később vezették be Koreában. Az utóbbi „sokkal gyorsabban terjedt, mert az amerikai misszionáriusok nemcsak az evangéliumot hozták be, hanem oktatást, gyógymódot és technológiát is” — magyarázza a Time folyóirat. Ez az eljárásmód, hogy nemcsak a vallási oktatással, hanem más eszközökkel is megpróbálják megtéríteni az embereket, nyilvánvalóan még mindig nagy erőt fejt ki. Szon Bong Ho, a Szöuli Nemzeti Egyetem filozófiaprofesszora az idézet szerint ezt mondja: „Azok az egyházak, amelyek az anyagi áldásokat hangsúlyozták, gyorsabban növekedtek, mint a fő felekezetek.”

Amit a jövő fog feltárni

Hogyan kellene tekintenünk a kereszténység múltbeli misszionáriusait? Amit bemutattak, az nem az a tiszta imádati forma, amit Jézus bevezetett. Sokuk mégis minden kétséget kizáróan őszinte volt. Mindenesetre sok helyi nyelvre lefordították a Bibliát, és legalább néhány bibliai fogalmat megtanítottak.

És mi a helyzet a kereszténységnek azokkal a misszionáriusaival, akik Afrikába mentek, melyet a Sötét Kontinensnek neveztek? Olvass erről a következő számunkban a „Szellemi fény a »Sötét Kontinens« számára” című cikkben.

[Kiemelt rész a 23. oldalon]

„Jehova” a kínai Bibliákban

John W. Davis XIX. századi misszionárius és fordító így érvelt: „Ha a Szent Lélek bármelyik adott helyen Jehovát mond a héberben, a fordító miért nem mond Jehovát angolban vagy kínaiban? Milyen jogon mondja, hogy ezen a helyen Jehovát fogok használni, ezen pedig egy helyettesítő szót? . . . Ha bármelyik adott helyen helytelen Jehovát használni a fordításban, akkor miért azt használta az ihletett író az eredeti szövegben?”