Maggy megpróbáltatása, és az áldás, amiben részesültem

1995. május 2-a, kedd volt az a nap, amelyen megszületett a kislányom, és elhunyt a feleségem. Sajnos Maggy sohasem látta a kisbabája arcát. Most az a reményem, hogy bemutathatom Tamarát az édesanyjának, amikor feltámad.

TIZENHAT évi házasság után a feleségemnek, Maggynek azt mondta az orvosa, hogy mellrákja van, és hogy már csak hónapok vannak hátra az életéből. Ez öt évvel ezelőtt volt. Hálásak vagyunk azért, hogy Maggy elég elfogadhatóan tudott élni életének azokban az utolsó éveiben. Csak a vége felé vált szinte elviselhetetlenné a fájdalom.

A rák kiterjedése miatt az orvosok azt mondták, hogy kicsi az esély arra, hogy teherbe essen. Így hát képzelhetitek, mennyire megdöbbentünk, amikor a rákos daganatok fejlődésének ellenőrzése érdekében végzett, rutinszerű ultrahangos vizsgálat során egy magzatot láttak a méhében! Kislány volt. Maggy négy és fél hónapos terhes volt. Örömmel töltötte el annak reménye, hogy először lesz édesanya.

Maggy abszolút minden lehetőt elkövetett, amit csak tudott, annak biztosításáért, hogy a kisbaba egészségesen szülessen meg. Odafigyelt az étrendjére, és még élete utolsó két hetében is, amikor a fájdalom kínzóvá vált, csak akkor vett be fájdalomcsillapítót, ha már nem bírta elviselni a fájdalmat.

Egészséges kisbabával áldattam meg

Április 29-én, szombaton Maggyre szívdobogás jött, és azt mondta: „Azt hiszem, meg fogok halni.” Egész hétvégén vele maradtam. Miután hétfőn felhívtuk az orvost, azonnal bevittem a montreáli (Kanada) kórházba, amely nem messze van St. Jérôme-i otthonunktól.

Másnap reggel körülbelül 5.30-kor egy ápolónő elment Maggy kórtermének ajtaja előtt, és észrevette, hogy Maggy szenved. Látszólag szívrohamot kapott. Rögtön áthívtak egy orvost a szomszéd kórteremből. Bár Maggy meghalt, az orvoscsapat meg tudta menteni a kisbabánkat. Tamara két és fél hónappal korábban született, és a súlya mindössze 1,1 kilogramm volt.

Mivel Tamara vérsejtszáma alacsony volt, ezért az orvosok vérátömlesztést akartak adni neki. Rávettük azonban őket, hogy helyette inkább a mesterségesen előállított erythropoietin hormont alkalmazzák. Ezt meg is tették, és amikor e készítmény használata sikeresnek bizonyult a vérsejtek számának növelésében, az egyik ápolónő ezt mondta: „Miért nem ezt használják minden csecsemőnél?”

Tamarának más problémái is voltak abból kifolyólag, hogy korán született, de ezeket mind megoldották. Sőt, amikor dr. Watters ideggyógyász később megvizsgálta, ezt mondta az ápolónőnek: „Szerintem nem azt a csecsemőt adta nekem megvizsgálásra, hiszen ez a kislány teljesen egészségesnek látszik.”

Szembenézve a halállal, és a későbbi küzdelmek

Nehéz volt végignéznem Maggy halálát. Rettenetesen tehetetlennek éreztem magamat. Nagyon nehéz volt Maggy haláláról beszélnem. De megtettem, amikor keresztény testvéreim és testvérnőim bejöttek a kórházba. Ahogy egyre többet beszéltem róla, a fájdalom lassanként alábbhagyott. Mindig, mikor egy olyan Őrtorony- vagy Ébredjetek!-cikket olvasok, amelyik különösen érint, félreteszem a könyvtáramnak a kis személyes részébe, és ha szükségét érzem, előveszem és elolvasom.

Kihívást jelent még az is, hogy az üres házba kell hazajönnöm. Az egyedülléttel nagyon nehéz megküzdenem. Még mindig feltör bennem ez az érzés, pedig tényleg hasznot merítek az építő keresztény társaságból. Maggyvel mindent együtt csináltunk, és beszéltünk arról, hogy gondot fog jelenteni nekem az egyedüllét. Maggy azt szerette volna, ha újra megnősülök. A dolgok azonban nem olyan egyszerűek.

Keresztény hittársaim részéről jövő támogatás

Nem tudom, mit is csináltam volna Jehova Tanúi Kórházi Összekötő Bizottságának (a KÖB-nek) a támogatása nélkül. Azon a reggelen, amikor Maggy meghalt, a KÖB-be tartozó egyik tapasztalt Tanú ott volt a kórházban, és gondoskodott arról a segítségről, amire szükségem volt.

A kórházi személyzetre nagy hatást gyakorolt az a segítség, amit a St. Jérôme-i keresztény gyülekezetünktől, valamint a területen lévő más gyülekezetektől kaptam. Aznap este, amikor Maggy halálát bejelentették a keresztény összejövetelünkön, több mint 20 drága testvér reagált úgy, hogy felajánlotta a segítségét. A támogatás igazán megható volt.

A testvérek készítettek nekem ételt; a hűtőszekrényem fagyasztója hónapokig tele volt élelemmel. A családom, valamint keresztény testvéreim és testvérnőim még azt is elintézték, hogy a kislányomnak legyen ruhája. Olyan sok mindent hoztak, hogy nem volt elég hely, ahova el tudtam volna rakni őket.

Jelenlegi örömök és jövőbeni kilátások

Tamara segít elterelni a gondolataimat a veszteségemről. Teljesen a szívembe lopta magát. Mindennap, amikor vidáman köszöntöm őt, hogy „Jó reggelt!”, széles mosolyra fakad, „beszélni” kezd, és izgatottan integet a kezével meg a lábával.

Amatőr csillagász lévén már nagyon várom, hogy Tamarát az ölemben tartsam, és a távcsövemen keresztül bámulhassa Nagy Alkotónk, Jehova égi csodáit. A paradicsomi földön való végtelen élet fontolgatása a vigasz igazi forrása. És az a tudat további örömet szerez, hogy Tamarának is ez a kilátása (Zsoltárok 37:9–11, 29).

Az elmúlt öt év eseményeit mérlegelve úgy tudnám legjobban jellemezni őket, hogy voltak tragikusak is és örömteliek is. Sokat megtanultam magamról és magáról az életről. Nagyon várom a jövőt, amikor a Biblia leírása szerint „halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé” (Jelenések 21:3, 4).

Akkor majd a feltámadáskor Maggy fájdalom nélkül vehet mély lélegzetet. Mindezeken felül pedig az a biztos reményem és a vágyam, hogy ott legyek, és bemutassam Tamarát Maggynek, hogy ő is láthassa azt a kislányt, akiért oly sokat tett. (Lorne Wilkins elmondása alapján.)

[Kép a 26. oldalon]

Feleségemmel

[Kép a 26. oldalon]

Lányunk, Tamara