Gyermekeket neveltünk Afrikában, amikor nehéz idők jártak

CARMEN MCLUCKIE ELMONDÁSA ALAPJÁN

1941-et írtak. Tombolt a II. világháború. Huszonhárom éves ausztrál anya voltam, de épp a Dél-Rhodesiában lévő gwelói (ma Zimbabwe, Gweru) börtönben voltam öt hónapos kisbabámmal. A férjemet Salisburyben (ma Harare) tartották fogva. Másik két gyermekünkről — akik két- és háromévesek voltak — két tizenéves mostohagyermekem gondoskodott. Engedjétek meg, hogy elmagyarázzam, hogyan kerültem ebbe a helyzetbe.

ANYUKÁMMAL és apukámmal Port Kemblában laktunk. Ez a város mintegy 50 kilométerre van Sydneytől déli irányban. 1924-ben Clare Honisett meglátogatta az anyukámat, és felkeltette a bibliai tanítások iránti érdeklődését azáltal, hogy megkérdezte tőle, érti-e az Úr imáját. Clare elmagyarázta, mit jelent Isten nevének a megszentelése, majd elmondta, miként fogja a Királyság megvalósítani Isten akaratát a földön (Máté 6:9, 10). Anyát ez ámulatba ejtette. Noha apa ellenezte, anya kezdett mélyebbre ásni az effajta bibliai igazságokban.

Nem sokkal később Sydney külvárosába költöztünk. Onnan nagyjából öt kilométert gyalogoltunk anyával, hogy eljussunk a Bibliakutatók összejöveteleire, ahogy akkoriban Jehova Tanúit nevezték. Bár apa sohasem lett Tanú, megengedte, hogy bibliatanulmányozásokat tartsunk az otthonunkban. Két öccse, Max és Oscar Seidel Tanú lett, ezenkívül Max családjából még néhányan, s az öcsém, Terry és a húgom, Mylda is.

1930-ban a Watch Tower Society vásárolt egy 16 méteres vitorlás hajót, melynek később Lightbearerre (Fényhordozóra) változtatták a nevét. Ez a hajó két éven át a telkünk végénél horgonyzott a Georges-folyón. Ez idő alatt megjavították annyira, hogy Jehova Tanúi használni tudták az Indonéziához tartozó szigeteken végzett prédikálómunkájukban. Húgommal, Corallal néha mi takarítottuk ki a kabint és a fedélzetet, s amikor rákászni mentünk, kölcsönkértük az árboclámpát.

Afrika, házasság

Az 1930-as évek közepén gazdasági válság sújtotta Ausztráliát, ezért anyával elutaztunk Dél-Afrikába, hogy megnézzük, megfelelő hely lenne-e a családunknak a letelepedésre. Volt nálunk egy átjelentőlevél, melyet Jehova Tanúi ausztrál fiókhivatala írt George Phillipsnek — az ő felügyelete alá tartozott a prédikálómunka Afrika déli részén. George a fokvárosi kikötőben várta a hajónkat. Hogy felismerjük, a kezében tartotta a Watch Tower Society Gazdagság című könyvét. Még ugyanazon a napon, 1936. június 6-án bemutatott minket a fiókhivatali személyzet öt tagjának, köztük Robert A. McLuckie-naka is. Nem telt el egy év, s Bertie — így szólítottuk mindannyian Robertet — meg én összeházasodtunk.

Bertie dédnagyapja, William McLuckie 1817-ben érkezett Paisleyből (Skócia) Afrikába. Első utazásai során ismerkedett meg Robert Moffattalb, azzal a férfival, aki kifejlesztette a csvana nyelv írott formáját, s lefordította arra a Bibliát. Akkor régen William és társa, Robert Schoon voltak az egyedüli fehér emberek, akikben Mzilikazi — a híres zulu uralkodó, Csaka hadseregében szolgáló kiemelkedő harcos — megbízott. Ennek következtében William és Robert voltak az egyedüli fehér emberek, akiknek megengedték, hogy belépjenek Mzilikazi falujába, amelynek a helyén napjainkban Pretoria (Dél-afrikai Köztársaság) terül el. Mzilikazi később államférfi lett, s a XIX. század közepén több törzset egyesített egy központosított afrikai királyságba.

Bertie özvegy volt, amikor találkoztam vele. Volt egy kislánya, a 12 éves Lyall és egy kisfia, a 11 éves Donovan. Bertie először 1927-ben hallott a bibliai igazságról, néhány hónappal azután, hogy felesége, Edna meghalt. Az azt követő kilenc évben Mauritius és Madagaszkár szigetein prédikálta Isten Királyságának a jó hírét, valamint Nyaszaföldön (ma Malawi), Portugál Kelet-Afrikában (ma Mozambik) és a Dél-afrikai Unióban (ma Dél-afrikai Köztársaság).

Néhány hónappal azután, hogy Bertie meg én összeházasodtunk, Lyallal és Donovannal Johannesburgba költöztünk. Itt Bertie könnyebben találhatott munkát. Egy ideig úttörőként szolgáltam, ahogy Jehova Tanúi teljes idejű szolgáit nevezik. Majd állapotos lettem Peterrel.

Dél-Rhodesiába költözünk

Később Bertie bátyja, Jack arra ösztönzött minket, hogy menjünk a Filabusihoz (Dél-Rhodesia) közeli aranybányákhoz, és csatlakozzunk aranykereső vállalkozásához. Bertie és én odautaztunk Peterrel, aki akkor egyéves volt, édesanyám pedig ideiglenesen gondoskodott Lyallről és Donovanról. Amikor elértük a Mzingwani-folyót, az éppen tetőzött. Egy olyan ládában kellett átkelnünk rajta, mely a folyó két oldala közt kifeszített drótkötélre volt erősítve. Hat hónapos terhes voltam Pauline-nal, s Petert oda kellett szorítanom magamhoz. Félelmetes volt, különösen, amikor a folyó közepén a drótkötél szinte hozzáért a vízhez. Ráadásul az éjszaka kellős közepe volt, s zuhogott az eső! Miután átértünk, mintegy két kilométert kellett gyalogolnunk az egyik rokonunk házáig.

Később egy öreg, termesz rágta tanyaházat béreltünk. Nem nagyon volt bútorunk, s e kevéske bútor némelyikét dinamit és kanóc tárolására használt ládákból alakítottuk ki. Pauline sűrűn volt kruppos, nekünk pedig nem volt pénzünk gyógyszerre. A szívünk ilyenkor majd megszakadt, de örömünkre Pauline minden esetben életben maradt.

Bertie-t és engem is bebörtönöznek

Havonta egyszer elutaztunk a 80 kilométerrel távolabbi Bulawayo nevű városba, hogy eladjuk az aranyunkat a bankban. Bejártunk Gwandába is, mely egy Filabusihoz közelebb fekvő kisváros, hogy élelmiszert vásároljunk és részt vegyünk a szolgálatban. 1940-ben, egy évvel azután, hogy kitört a II. világháború, Dél-Rhodesiában betiltották a prédikálómunkát.

Nem sokkal később, miközben prédikáltam Gwandában, letartóztattak. Épp akkor voltam terhes a harmadik gyermekemmel, Estrellával. Míg a fellebbezési kérelmem elbírálása tartott, Bertie-t is letartóztatták a prédikálásért, és bebörtönözték Salisburyben, több mint 300 kilométerre onnan, ahol éltünk.

A családunk helyzete így festett ekkor: Peter a bulawayói kórházban feküdt torokgyíkkal, s kétséges volt, hogy életben marad-e. Én épphogy csak megszültem Estrellát. Egyik barátunk elvitt a kórházból a börtönbe, hogy megmutassam Bertie-nek a legkisebb lányát. Később, miután visszautasították a fellebbezésemet, egy jómódú indiai kereskedő kedvesen letette értem az óvadékot. Egy idő múlva három rendőrtiszt jött a bányához, hogy őrizetbe vegyen. Választás elé állítottak: vagy magammal viszem öt hónapos kisbabámat a börtönbe, vagy a tizenéves gyermekeink, Lyall és Donovan gondjaira bízom őt. Úgy döntöttem, hogy magammal viszem.

A ruhajavítókhoz és a takarítókhoz osztottak be dolgozni. Adtak mellém egy dadát is, hogy segítsen gondoskodni Estrelláról. Ez a dada egy fiatal rabnő volt. Matossinak hívták, és életfogytiglan tartó büntetését töltötte a férje meggyilkolásáért. Matossi sírt, amikor szabadon bocsátottak, mert nem gondoskodhatott többé Estrelláról. A börtön egyik női őre elvitt az otthonába, ott megebédeltünk, majd kikísért a vonathoz, mellyel Bertie-hez szerettem volna eljutni a salisburyi börtönbe.

Míg Bertie és én börtönben voltunk, a kis Peterről és Pauline-ről Lyall és Donovan gondoskodott. Bár Donovan még csak 16 éves volt, folytatta a bányászatot, melyet elkezdtünk. Amikor Bertie kiszabadult a börtönből, úgy döntöttünk, hogy Bulawayóba költözünk, mivel a bánya nem jövedelmezett jól. Bertie a vasútnál kapott munkát, én pedig úgy egészítettem ki a jövedelmünket, hogy mint varrónő kamatoztattam újonnan szerzett szaktudásomat.

Bertie szegecselőmunkás volt a vasútnál. A munkáját nélkülözhetetlennek tekintették, így hát felmentették a katonai szolgálat alól. Azokban a háborús években körülbelül egy tucat fehér bőrű bulawayói Tanú tartott összejövetelt kicsiny, egyszobás házunkban, néhány színes bőrű testvérünk pedig a város egy másik részén jött össze. Jelenleg már több mint 46 gyülekezete van Jehova Tanúinak Bulawayóban, s ezekbe színes és fehér bőrűek egyaránt járnak.

Szolgálatunk a háború után

A háborút követően Bertie megkérte a vasúttársaságot, hogy helyezze őt át Umtaliba (ma Mutare), egy csodaszép városba, mely Mozambik határán terül el. Ott szerettünk volna szolgálni, ahol nagyobb szükség van Királyság-prédikálókra, Umtali pedig ideális helynek látszott, mivel e városban nem éltek Tanúk. Rövid ott-tartózkodásunk alatt a Holtshauzen házaspár öt fiával együtt Tanú lett. Jelenleg 13 gyülekezet van a városban!

1947-ben családunk megtárgyalta annak lehetőségét, hogy Bertie folytassa az úttörőmunkát. Lyall, aki visszatért a Dél-afrikai Unióban folytatott úttörőszolgálatból, támogatta ezt az elképzelést. Donovan akkortájt a Dél-afrikai Unióban végzett úttörőszolgálatot. Nos, amikor a fokvárosi fiókhivatal értesült Bertie vágyáról, hogy újra úttörő szeretne lenni, megkérték, hogy inkább nyisson egy irodalomraktárt Bulawayóban. Így hát kilépett a vasúttól, és visszaköltöztünk Bulawayóba. Nem sokkal később megérkeztek az első Dél-Rhodesiába kijelölt misszionáriusok Bulawayóba. Köztük volt Eric Cooke, George és Ruby Bradley, Phyllis Kite, valamint Myrtle Taylor.

1948-ban Nathan H. Knorr, a Watch Tower Society harmadik elnöke és a titkára, Milton G. Henschel felkeresték Bulawayót, és lépéseket tettek annak érdekében, hogy a raktárt átalakítsuk fiókhivatallá, a fiókhivatal felvigyázójának pedig Cooke testvért jelölték ki. A következő évben megszületett Lindsay nevű lányunk. Majd 1950-ben a fiókhivatal átköltözött Salisburybe, Dél-Rhodesia fővárosába, s mi is oda költöztünk. Nagy házat vásároltunk, s hosszú éveken át abban éltünk. Mindig laktak nálunk úttörők vagy látogatók, ezért az otthonunk McLuckie Hotelként vált ismertté.

1953-ban Bertie és én részt vettünk Jehova Tanúi Yankee Stadionban (New York) tartott nemzetközi kongresszusán. Micsoda emlékezetes esemény volt ez! Öt évvel később, 1958-ban Lyallel, Estrellával, Lindsayjel és a 16 hónapos Jeremyvel együtt vettünk részt azon a hatalmas, nyolcnapos nemzetközi kongresszuson, melyet a Yankee Stadionban és a közeli Polo Groundson tartottak. Utolsó nap minden addiginál többen, több mint negyed millióan voltak jelen a nyilvános előadáson!

Új prédikálási megbízatás

Bertie úgy 14 éven át szolgált bejáró munkásként a salisburyi fiókhivatalban, de akkor úgy döntöttünk, hogy a Seychelle-szigeteken fogunk szolgálni, mert ott nagyobb a szükség. Eladtuk az otthonunkat és a bútorainkat, s a maradék holminkat beraktuk Opel kombinkba. A 12 éves Lindsayjel és az 5 éves Jeremyvel mintegy 3000 kilométert utaztunk rendkívül göröngyös, poros utakon Észak-Rhodesián (ma Zambia), Tanganyikán (ma Tanzánia része) és Kenyán keresztül, míg végül elértük a kikötővárost, Mombasát.

Mombasában elviselhetetlenül meleg volt, de a várost csodálatos tengerpart övezte. Egy helyi Tanúnál hagytuk a kocsinkat, és beszálltunk a hajóba, hogy megtegyük a háromnapos hajóutat a Seychelle-szigetekre. Megérkezésünkkor találkoztunk Norman Gardnerrel. Ez a férfi egy Dar es Salaam-i (Tanganyika) Tanútól szerezte meg a biblia igazság alapismeretét. Elintézte, hogy kibérelhessük azt a házat a Sans Souci-hágónál, melyet a görög ortodox érseket, Makarioszt őrző rendőrségnek építettek — Makarioszt 1956-ban száműzték Ciprusról.

Minthogy a házunk nagyon el volt szigetelve, egy hónappal később átköltöztünk Beau Vallonba, egy tengerparti házba. Ott meghívtuk az embereket azokra az előadásokra, melyeket Bertie tartott a tornácunkon. Bibliatanulmányozást kezdtünk a Bindschedler családdal, s néhány hónappal később Bertie megkeresztelte őket és örökbe fogadott lányukat, valamint Norman Gardnert és a feleségét. Elutaztunk Normannal a csónakján a Cerf-szigetre is. Ezen a helyen Bertie egy csónakházban tartott bibliai előadásokat.

Már körülbelül négy hónapja voltunk a Seychelle-szigeteken, amikor a rendőrparancsnok azt mondta, hogy abba kell hagynunk a prédikálást, különben kitoloncolnak minket. Kevés volt a jövedelmünk, és én újból teherbe estem. Úgy döntöttünk, hogy nem hagyjuk abba a nyilvános prédikálásunkat. Tulajdonképpen tudtuk, hogy hamarosan így is, úgy is távoznunk kell. Ami azt illeti, egy hónap múlva, amikor a következő hajó megérkezett Indiából, kitoloncoltak minket.

Veszélyes visszatérés

Miután Mombasába értünk, elmentünk az autónkért, majd dél felé vettük az irányt a homokos tengerparti úton. Amikor elértük Tangát, a kocsink motorja tönkrement. Csaknem teljesen elfogyott a pénzünk, de egy rokonunk és egy Tanú kihúzott minket a bajból. Amíg Mombasában voltunk, egy testvér felajánlotta, hogy anyagilag támogat minket, ha elmegyünk északra, Szomáliába prédikálni. Én azonban nem éreztem jól magam, ezért minden vágyunk az volt, hogy hazamehessünk Dél-Rhodesiába.

Tanganyikából átmentünk Nyaszaföldre, majd lefelé utaztunk a Nyasza-tó (ma Malawi-tónak nevezik) nyugati partján. Annyira megbetegedtem, hogy arra kértem Bertie-t, dobjon ki a kocsiból az út mellé, hogy meghaljak! Közel voltunk a Lilongwe nevű városhoz, ezért elvitt az ottani kórházba. A morfiuminjekciók némi enyhülést hoztak. Mivel nem tudtam gépkocsival folytatni az utat, csak Bertie és a gyerekek mentek autóval a mintegy 400 kilométerre fekvő Blantyre-ba. Egy rokonunk elintézte, hogy néhány nap múlva repülővel én is odautazhassak, és csatlakozhassak hozzájuk. Blantyre-ból visszarepültem Salisburybe, Bertie és a gyerekek pedig autóval tették meg a hazáig hátralévő utat.

Mennyire megkönnyebbültünk mindannyian, amikor megérkeztünk Salisburybe, Pauline lányunk és a férje otthonába! 1963-ban született meg utolsó gyermekünk, Andrew. Összeesett a tüdeje, s nem számítottak rá, hogy életben marad, de szerencsére nem halt meg. Végül a Dél-afrikai Köztársaságba költöztünk, s véglegesen kialakítottuk otthonunkat Pietermaritzburgban.

Szerető családdal áldattam meg

Bertie 1995-ben, 94 éves korában békésen távozott az élők sorából, s azóta magamban élek az otthonunkban. De egyáltalán nem vagyok egyedül! Lyall és Pauline családjával együtt itt szolgálja Jehovát a Dél-afrikai Köztársaságban, és családjuk némelyik tagja épp itt lakik Pietermaritzburgben. Lindsay és a családja Kaliforniában él, ahol is mindannyian tevékeny Tanúk. Két legkisebb gyermekünk, Jeremy és Andrew Ausztráliába költözött. Mindketten boldog házasságban élnek, s vénként szolgálnak a saját gyülekezetükben.

Mind a nyolc gyermekünk részt vett olykor-olykor az úttörőszolgálatban, s hat gyermekünk szolgált már a Watch Tower Society valamelyik fiókhivatalában. Donovan 1951 februárjában végzett az Őrtorony Gileád Bibliaiskola 16. osztályában, s egészen addig utazófelvigyázóként szolgált az Egyesült Államokban, míg vissza nem tért a Dél-afrikai Köztársaságba, hogy a fiókhivatalban dolgozzon. Jelenleg keresztény vén a Klerksdorp nevű városban, mely 700 kilométerre van Pietermaritzburgtől. Estrella férjével, Jack Jonesszal Jehova Tanúi brooklyni világközpontjában él New Yorkban.

Peter, az elsőszülött fiam néhány évet töltött a teljes idejű szolgálatban: volt úttörő is, és szolgált az Őrtorony-fiókhivatalban is Rhodesiában. Bánatomra azonban néhány évvel ezelőtt megszakította a kapcsolatát a keresztény gyülekezettel.

Visszatekintve az életemre, elmondhatom, hogy igazán boldog vagyok, hogy tizenévesként Afrikába jöttem anyukámmal. Igaz, az életem nem volt mindig könnyű, de kiváltságom volt támogatni a férjemet, és felnevelni a gyermekeimet, akik élen jártak Isten Királysága jó hírének a prédikálásában Afrika déli részén (Máté 24:14).

[Lábjegyzetek]

[Térkép a 22., 23. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

DÉL-AFRIKAI KÖZTÁRSASÁG

Fokváros

Pietermaritzburg

Klerksdorp

Johannesburg

Pretoria

ZIMBABWE

Gwanda

Bulawayo

Filabusi

Gweru

Mutare

Harare

ZAMBIA

MOZAMBIK

MALAWI

Blantyre

Lilongwe

TANZÁNIA

Dar es Salaam

Tanga

KENYA

Mombasa

SEYCHELLE-SZIGETEK

SZOMÁLIA

[Kép a 20. oldalon]

Peterrel, Pauline-nal és Estrellával, mielőtt Estrellát magammal vittem a börtönbe

[Kép a 21. oldalon]

Lyall és Donovan a tanyaházunk előtt Filabusi közelében

[Kép a 23. oldalon]

Bertie, Lyall, Pauline, Peter, Donovan és én 1940-ben

[Képek a 24. oldalon]

Carmen és gyermekei közül öt (balról, az óramutató járásának megfelelően): Donovan, amikor Gileád Iskolába járt 1951-ben, valamint Jeremy, Lindsay, Estrella és Andrew ma