Amikor a rákot titokban tartják

AZ EGYIK napon, 1987 májusában kezembe vettem az Ébredjetek! júniusi számát és olvasni kezdtem az „Olvasóink írják” rovatot. Azonnal feltűnt egy japán cikk, amely így hangzott:

„Szeretnénk megköszönni a rákról írt cikketeket. (Megjelent az 1986. október 8-i és 22-i számban [angolban].) Tavaly kislányunk, aki 16 éves koráig szinte egyetlen nap sem volt beteg, hirtelen megbetegedett és tuberkulózist állapítottak meg nála, és hat hónapra befektették a kórházba. Ezután, mivel tuberkulózis bacilust nem találtak nála, hazaengedték a kórházból.”

’Hihetetlen’ — gondoltam magamban. ’Van egy lány, akinek ugyanaz volt a baja, mint nekem.’ Azután tovább olvastam:

„De a következő hónapban megtudtuk, hogy pajzsmirigyrákja van, és ez áttételes voltánál fogva a tüdőre is átterjedt. Ezután rögtön műtétre került sor. Eltávolították a pajzsmirigyet, valamint a környező nyirokmirigyeket és a tüdejének egyes részeit is. Most kobaltkezelést kap.”

Ugyanilyen műtéten estem át én is. Gyanús lett a dolog. ’Lehetséges, hogy rólam szól?’ — csodálkoztam. ’Csak nincs nekem is rákom?’ Szívem hevesebben kezdett verni, ahogy átszaladtam a cikk további sorain:

„A műtétje sikerült és most a régi megszokott módon él. De mi mint szülők, állandóan aggódunk és szeretnénk tudni, mit tehetnénk leányunkért. Cikketekből megnyugtatást kaptunk és visszanyertük lelki békénket. A cikkek jó útmutatást adtak arra, miképp bátoríthatjuk lányunkat a jövőben. H. K., Japán.”

De hát ezek édesapám nevének kezdőbetűi! Csak nem én vagyok az a lány? Odarohantam az édesanyámhoz. Ő mosolyogva ezt mondta: „Ugye felismerted, hogy a cikk rólad szól?” Megpróbált erősen a szemembe nézni. És akkor rájöttem, hogy rákos beteg vagyok.

Miért nem közölték előbb?

Japánban nem szokás megmondani a betegnek, hogy rákos. Orvosaim arra kérték szüleimet, hogy ennek megfelelően járjanak el. Édesanyám hajlott arra, hogy megmondja nekem az igazat, de édesapám nem engedte. Attól tartott, hogy esetleg kétségbeesem és ezért habozott. Így hát tépelődtek, mit tegyenek: megmondják-e vagy sem az igazat.

És akkor, 1986. október 8-án és 22-én megjelent az Ébredjetek! kiadásában a rákbetegségről írt cikksorozat. A sorozat elolvasása után szüleim úgy döntöttek, hogy egy alkalmas időpontban közlik majd velem: rákos vagyok. De édesapám először köszönőlevelet írt a cikkért az Őr Torony Társulatnak Japánban. Amikor ez a levél megjelent az Ébredjetek!-ben, szüleim Jehovának, a Biblia Istenének a kezét látták abban, hogy így alakultak a dolgok. Ily módon kellett megtudnom az igazságot, de akkor, látva apám levelét, a meglepetésem minden más érzést elnyomott bennem.

Nem a félelem érzése kerekedett felül bennem, hiszen őszintén hiszem azt, amit a Biblia a halottak állapotáról tanít. A Biblia azt mondja: „A halottak semmit sem tudnak” (Prédikátor 9:5 [9:7, Károli]). Elhiszem azt a bibliai ígéretet is, hogy „mindazok, akik az emléksírokban vannak”, visszajönnek a feltámadáskor (János 5:28, 29).

Ugyanakkor viszont lehangolttá tett a gondolat: ’Ha meghalok, milyen magányosnak is fogják érezni a szüleim magukat, amíg a feltámadásomra várakoznak.’ Ez nagyon is érthető, hiszen egy szem gyermekük vagyok. ’De Jehova biztosan megerősíti majd őket a magányosságuk ezen éveiben’ — gondoltam, és elhessegettem magamtól ezt a lehangoló gondolatot.

A kórház börtönében

1985 áprilisában, alig két évvel azelőtt, hogy kezembe került az édesapám levelét leközlő Ébredjetek!, beiratkoztam a középiskolába. Éppen 15 éves voltam. Miután átestem az orvosi vizsgálaton, májusban értesítést kaptam, amelyben tudatták velem: „Hörgtágulat — alapos kivizsgálás szükséges.”

Jóllehet egyáltalán nem éreztem rosszul magam, a nagy szavak erőteljes hatással voltak rám. Eddig sohasem volt komolyabb bajom, és mindenki egészségesnek tartott. Ennek ellenére, bementem a helyi kórházba és alapos kivizsgáláson estem át. Az orvosok megállapították, hogy tuberkulózisom van, és rögtön kórházi kezelésbe vettek.

A tbc-s osztályon az élet nem volt valami kellemes. Hat hónapig, a szüleim kivételével, kórházon kívüli személy nem látogathatott meg. A keresztény barátaimtól jövő levelek és a keresztény összejövetelekről készített hangfelvételek erősítőleg hatottak rám és elűzték a rosszkedvemet. Ezenkívül, az Őr Torony Társulat kiadványainak olvasása megóvott attól, hogy begubózzam gondolataimba. De pozitív szemléletem megőrzésében a legnagyobb segítségnek az Istennel való személyes kapcsolatom bizonyult.

Elhatározásom, hogy Istent szolgálom

Szüleim akkor kezdték a Bibliát tanulmányozni, amikor négy hónapos voltam, és úgy neveltek, hogy a Biblia tanításait igazságként fogadjam el. Amikor idősebb lettem, hála szüleim nevelésének, jó kapcsolatot építettem ki Jehovával, és a saját elhatározásomból hittem benne. Életemet átadtam neki, és 1982. december 4-én, 13 éves koromban vízben történt alámerítkezésemmel jelképeztem önátadásom.

Közel hathónapi kórházi bennfekvés után 1985 októberében hazaengedtek. Életemben először akkor döbbentem rá, milyen kellemes is az, ha teljesen szabadon mozoghat az ember. Értékelésem kifejezéseképpen elhatároztam, hogy átmeneti időre teljes idejű szolgálatot, azaz kisegítő úttörő szolgálatot vállalok. Így hát novemberben és decemberben 60-60 órát töltöttem el a keresztény önkéntes szolgálatban. Decemberben azonban megtudtam, hogy újra be kell feküdnöm a kórházba, pajzsmirigyműtétre. A bezártság puszta gondolata is könnyeket csalt ki a szememből.

A vérkérdés

Isten Szava arra utasítja a keresztényeket, hogy „tartózkodjanak . . . a vértől”, és én mint Jehova önátadott szolgája mindent meg akartam tenni, hogy Jehova tetszését elnyerjem (Cselekedetek 15:29). Mivel műtétre volt szükség, beszéltem az orvosommal és kifejtettem előtte, miért nem fogadhatok el vérátömlesztést. Ő tiszteletben tartotta álláspontomat és megnyugtatott, hogy emiatt ne aggódjak.

A műtét előtti napon azonban behívattak egy kórházi terembe, ahol több mint egy tucat orvos várakozott rám. Ezeknek a sebészeknek, akiket azelőtt sohasem láttam, állítólag mindnek jelen kellett lennie a műtétemnél. Szívem erősebben kezdett verni, amint ott álltam ennyi szakorvos előtt.

„Szeretnénk veled megbeszélni a holnapi műtétet — kezdte a rangidős orvos. — Felnyitjuk a tüdődet és a pajzsmirigyedet. Nos, tekintettel arra, amit a vérátömlesztéssel kapcsolatban korábban mondtál, továbbra is ragaszkodsz ahhoz, hogy úgy tegyünk, ahogy megbeszéltük, még ha valamilyen előre nem látott szükséghelyzet állana is elő?”

„Igen, ehhez ragaszkodom — válaszoltam a kérdésre, miközben az orvosok nagy figyelemmel hallgatták szavaimat. — Kérem tegyenek úgy, ahogyan kértem.”

Akkor egyesek ilyen kérdéseket tettek fel nekem: „Miért nem akarod a vérátömlesztést elfogadni?” „Valóban a te véleményed ez?” Mindannyian tisztelettudóan meghallgatták a kérdéseikre adott válaszaimat. A kezdeti feszültség teljesen feloldódott bennem és megmagyaráztam, miért fogadtam el Istennek a vérre vonatkozó nézetét. Azt is kifejtettem, hogy Isten törvénye iránti saját személyes értékelésem, nem pedig a szüleimtől jövő nyomás indított arra, hogy vér nélküli műtétet kérjek. Az orvosok kedvesen tudomásul vették álláspontomat és biztosítottak, ne féljek, mert jól felkészültek a műtétemre.

A műtét és a kobaltkezelés

A műtét abból állt, hogy felvágták a nyakamat és eltávolították a pajzsmirigyet, a nyirokmirigyeket és a tüdőm egy részét. Az orvosok rájöttek, hogy az, amit kezdetben tuberkulózisnak véltek, igazában rákos burjánzás volt, amely a pajzsmirigyről átterjedt a tüdőre. De azt sohasem mondták meg, hogy a műtét egyértelmű rákot állapított volna meg.

Mivel a műtét során az orvosoknak a hangszalagjaimhoz is hozzá kellett nyúlniuk, azt mondták a szüleimnek: valószínűleg egy másik műtétre is szükségem lesz, hogy beszélni tudjak. Így hát az orvosok és a szüleim nagyon boldogok voltak, amikor visszanyerve öntudatomat, ezt kérdeztem: „Ugye, nem adtak vért?”

Hála az orvosok őszinte igyekezetének, a műtét sikeres volt és meg tudtam őrizni tiszta keresztényi lelkiismeretemet. Az orvosok azonban ezt mondták szüleimnek: ’Esetleg elélhet még négy évig. De az is lehet, hogy egy éven belül meghal. Számítani lehet arra, hogy nehezen fog lélegzeni és nagy kínok között fog meghalni. Mostantól kezdve fogyni fog, bármennyit eszik is. Kérem, készüljenek fel minden eshetőségre.’ Természetesen én minderről a szörnyű prognózisról semmit sem tudtam. Szüleimet mélyen megrendítette a dolog, és rettenetes volt a bánatuk.

1986 januárjában volt a műtétem. Utána februárban és még ugyanabban az évben novemberben befektettek a kórházba kobaltkezelésre. Az az orvos, aki a kezelőterembe jött, különleges védőkötényt és kesztyűt viselt. Elővett egy kicsiny kör alakú fémtartályból két kis kapszulát és arra kért, nyeljem le. Radioaktív anyagot nyeltem le, amelynek bensőmben kellett hatnia. Így tehát sugarakat kezdtem kibocsátani magamból, és ezért egy hétig egyedül kellett tartózkodnom egy külön teremben. A nővéreken kívül, akik az ételt behozták, senkivel sem érintkezhettem a külvilágból.

Meg kell mondanom, alaposan meglepődtem, amikor láttam a gondos előkészületeket, és ledöbbentett a kezelés komolysága. De mivel Japánban az a szokás, hogy a rákbetegséget szigorú titokként kezelik, így engem sem tájékoztattak az igazságról.

Mivel ez a kórterem félig a földbe volt építve és köré védőfalat húztak, hogy a sugárzás kijutását megakadályozzák, nem sok mindent láthattam az ablakon keresztül. Milyen szívet melengető érzés volt, amikor keresztény barátaim meglátogattak és integettek nekem! Éreztem szeretetüket, amely magánzárkám idején is éltetett.

Felismerve életcélomat

A kobaltkezelésem alatt a nővér megkérdezte, mi miatt vagyok olyan jókedvű? Azt válaszoltam, hogy a Biblia tanulmányozása mély lelki békét ad (Zsoltárok 41:3 [41:4, Károli]). Ez a beszélgetés érdeklődést váltott ki belőle és tanulmányozni kezdte a Bibliát.

Mindig örömet jelent nekem, ha beszélhetek másoknak Istenemről. Már egész piciny korom óta az volt a célom, hogy Jehova Tanújaként teljes idejű evangéliumhirdető legyek. E cél elérése érdekében helyes egyensúlyban kellett tartanom iskolai feladatomat és a szolgálatot, továbbá küzdenem kellett a rákos betegségem ellen. De milyen boldog voltam, amikor kineveztek a teljes idejű szolgálatban általános úttörőnek 1988 márciusában, közvetlenül az iskola befejezése után!

Betegségemet természetesen nem lehet teljesen meggyógyítani. Bár nem érzem különösebben gyengének magamat, időről időre be kell feküdnöm a kórházba ellenőrzés végett. De még a kórházban is tudok beszélni az orvosoknak, az ápolóknak és a betegtársaimnak arról a reménységről, amelyet Isten kínál az ő új világában való örök életre (Jelenések 21:3, 4).

Egy kórházi dolgozó valamikor ezt mondta a szüleimnek: „Ilyen tönkrement tüdővel feltehetőleg kapkodva és nehezen veszi a lélegzetet, minden lélegzetvétel valóságos fájdalom lehet, és az ember azt várná tőle, hogy csak ül és nem csinál semmit. Rie viszont jön-megy, lót-fut. Egyszerűen nem tudom megérteni. Vajon a vallása ad ekkora erőt és vidámságot neki?”

Csakugyan van egy titkom, amely életben tud tartani, és emiatt nem csüggedek el. Ez a Jehova Istennel való jó kapcsolatom. Ő erőt önt belém és ezért nem adom meg magamat a betegségemnek (Filippi 4:13). Ezért, bár rákos vagyok, meg tudom őrizni lelki békémet és nem veszítem el reményemet. Természeteen szeretnék élve bejutni Jehova új világába, ahol „egy lakos sem mondja: ’Beteg vagyok’ ” (Ésaiás 33:24). De bármi történjék is, még ha a halál elragadna is, bízom abban, hogy Jehova nem felejt el, ha továbbra is neki tetszően élek. (Rie Kinoshita elmondása alapján.)

[Kép a 23. oldalon]

1988 márciusa óta teljes idejű evangélizáló szolgaként tevékenykedek