Rendőrből keresztény szolga
HADVISELÉS megtagadása miatt börtönben voltam a II. világháború idején 1942 februárjában a dél-ausztrál Adelaide-ban. A borbély, aki készült, hogy megborotváljon, felismert abból az időből, amikor még bírósági tárgyalótermekben jelentem meg, mint a dél-ausztrál rendőrség tisztje. „Mit csinál itt?” — kérdezte meglepődve. Tudta, hogy azelőtt gyakran szolgáltam tanúként a bűnözők ellen a bíróságon. Így hát elmagyaráztam neki keresztény hitnézetemet.
A rendőrbíró, aki néhány napja hallott az esetemről, szintén jól ismert. Ő is figyelmesen hallgatta, amint elmagyaráztam, miért nem engedi meg a keresztény lelkiismeretem, hogy fegyvert fogjak. Miután megköszönte az általa világosnak vélt magyarázatot, egy hónapi börtönre ítélt.
Most olyan lakótársaim voltak, akiket nemrég én fényképeztem le, és én vettem tőlük ujjlenyomatot. Mégis tudtam tanúskodni a hitnézetemről sok őrnek és rabnak, akik a keresztény semlegességről kérdeztek.
A következő évben újra bíróság elé vittek, és ez alkalommal hat hónapi kényszermunkára ítéltek. Yatalába küldtek, ahol a foglyok életfogytiglani ítéletet töltöttek le gyilkosságért. De ismét sok lehetőségem volt másoknak beszélni Isten Királyságának reménységéről és a maradandó békéről, amit e háború sújtotta világra hoz.
Minden egyes alkalommal, mielőtt a bíróságon megjelentem, egy katonai laktanyába vittek. Amikor először voltam ott, kigúnyolt és bántalmazott egy Laphorn nevezetű főhadnagy, amiért megtagadtam, hogy katonai hűségesküt tegyek. Ám amikor harmadszor jelentem meg előtte, ezt mondta: „Tudja, azt gondoltam, hogy maga gyáva. De végignéztem, hogyan veszi be a »keserű pirulát«. Lemondott egy jó karrierről és bebizonyította a hitét azáltal, hogy visszajött, hogy bevegyen a pirulákból még egy adagot.”
Amikor úgy volt, hogy harmadszor is börtönre ítélnek, kérvényeket nyújtattam be, hogy mint katonai szolgálatot lelkiismereti okból megtagadó személyt ítéljenek el. A rendőrbíró kénytelen volt megadni az engedélyt, mivel lelkiismereti okból mondtam fel a rendőrségnél 1940-ben. Előítéletét kimutatva azonban így szólt: „Azt akarom, hogy vegyék jegyzőkönyvbe: úgy vélem veszélyes egy ilyen fanatikust, mint magát, szabadon engedni a társadalomban.”
Korai neveltetés
Gawlerben születtem 1908-ban, nem messze Adelaide-től, Dél-Ausztráliában. Úgy hatéves lehettem, amikor Sarah Marchant, édesanyám egyik kedves barátnője megtanította nekem, hogy a pokol az emberiség közös sírja és nem a tüzes gyötrelem helye. Ő a Nemzetközi Bibliakutatók egyike volt, ahogy akkor Jehova Tanúit ismerték.
Idővel, ahogy felnőttem, megkérdeztem a baptista lelkészünket, hogy miben különbözik Jézus Krisztus Istentől, és nem tudott kielégítő választ adni. Így elveszítettem érdeklődésemet az egyházak iránt, bár szívesen hallgattam Sarah Marchantot, amikor néha találkoztunk.
Adelaide-ban kezdtem dolgozni 1924-ben a dél-ausztrál rendőrfőnök tisztviselőjeként, Sir Raymond Leane dandárparancsnoknál. Azután 1927-ben Lean úr kérelmet intézett a parlamenthez, hogy kijelöljenek engem az állami rendőrségnél ujjlenyomat-szakértő- és bűnügyi fényképészgyakornoknak.
A bibliai igazságok megismerése
Három évvel azután, hogy 1928-ban megnősültem, mialatt a feleségem hozzátartozóival Gawlerben nyaraltunk, rábukkantam egy Teremtés című könyvre, melyet a Watch Tower Bible and Tract Society adott ki 1927-ben. Sarah Marchant hagyta hátra a feleségem hozzátartozóinál. A könyv elmagyarázta, hogy az ember egy lélek, és nem rendelkezik egy külön, láthatatlan lélekkel. Ennek volt értelme. De magam akartam látni a Bibliában. Tehát megkerestem a családi King James Version-t és elolvastam az 1Mózes 2:7-et: „És formálta az ÚR Isten az embert a föld porából, és lehellt az ő orrába életnek lehelletét; és az ember élő lélekké lett.”
Ez mélyen felkavart, így egyre tovább és tovább olvastam. Nem tudtam letenni a Teremtés könyvet. „Biztosan ez az igazság” — mondtam magamban. Most még több Watch Tower Society könyvet akartam elolvasni. Az egyetlen ezenkívül, ami a családnak megvolt, a Life címet viselte. Így azt is elolvastam elejétől a végéig.
Néhány nappal később visszatértünk Adelaide-ba és egy másik házba költöztünk. Éppen aznap tett véletlenszerű látogatást nálunk Sarah Marchant. Anyósom már beszélt neki az érdeklődésemről, és eljött megnézni, hogyan telepedünk le az új otthonunkban, valamint hogy felbecsülje, milyen szellemi segítségre van szükségem. Másnap reggel az új, közvetlen szomszédunk átszólt nekem a kerítésen: „Azt hiszem ön érdeklődik Rutherford Bíró [a Watch Tower Society akkori elnöke] írásai iránt.”
„Honnan tudja ezt?” — kérdeztem.
„Ó, a madarak csicseregték” — válaszolta.
Nyilván Sarah értesítette őt. Az a férfi, James Irvine, volt az egyetlen Tanú abban az időben, aki Adelaide északi külvárosában élt. Úttörő, vagyis Jehova Tanúi teljes idejű szolgája volt, és rendszeres házi bibliatanulmányozást kezdett velem.
Előrehaladás a bibliai igazságban
Amikor visszamentem dolgozni a rendőrségre, lelkes voltam a jó dolgoktól, amiket tanultam. Így bármikor, ha lehetőségem volt, beszélni kezdtem munkatársaimnak az újonnan felfedezett hitemről. Azonban elkeseredtem, amikor a lelkesedésem gúnyolódásra talált.
Egészen váratlanul a saját feleségem kezdte ellenezni, hogy ilyen érdeklődést tanúsítok a Biblia iránt. De Jehova segítségével képes voltam kiállni az ellenállását. 1935-ben átadtam életemet Jehovának és alámerítkeztem. Abban az időben csak egy gyülekezet volt Adelaide-ban, és csupán közel hatvanan vettek részt a heti bibliatanulmányozáson, melyen Az Őrtorony-t használtuk.
Egy napon Harold Jones, a gyülekezet elnöklőfelvigyázója ezt mondta nekem: „Van egy munka számodra. Szükségünk van valakire, aki utánanéz a területről szóló feljegyzéseknek.” Tökéletes munka volt nekem, mivel a rendőri munkámban is keresztül-kasul furikáztam Adelaide-ban. Alaposan ismertem a várost, és így jól el tudtam készíteni a terület-térképeket, amelyeket a prédikálásban használtunk.
Joseph Rutherford, a Watch Tower Society elnöke 1938-ban Ausztráliába látogatott és beszédet mondott Sydney-ben, amelyen több mint 12 000-en vettek részt, pedig akkor egész Ausztráliában csak 1300 Tanú volt. Adelaide-ban húszan közülünk nem tudták megtenni az 1800 kilométeres utat Sydney-be. Így hát kibéreltük a régi Tivoli Színházat, és távközlési összeköttetést vezettettünk be, amely továbbította Rutherford beszédét Sydney-ből. Rádióhirdetésről gondoskodtunk, és ennek eredményeként közel hatszázan jöttek el, hogy meghallgassák a beszédet Adelaide-ban!
Rendőri munkám elvesztésének története
A II. világháború 1939-ben elkezdődött, és Jehova Tanúi semlegességét alapos vizsgálat alá vették a különböző hatóságok. Egy alkalommal a Truth újságtól két riporter jött a Királyság-terembe, és rosszindulatúan lökdösődni kezdtek. Egyszerűen megakadályoztam, hogy ezt tegyék, mivel semmi jót nem néztem ki belőlük. Másnap reggel az újságban egy főcím így szólt: „Egy d[él]-a[usztrál] rendőr kapus egy J. T. Királyság-teremnél.”
A kellemetlen eset eredményeként a munkatársaim kizártak maguk közül. A közvetlen felettesem, egy rendületlen katolikus aktivista, hamis információt adott rólam a rendőrfőnöknek, Raymond Leane-nek. Azután váratlanul 1940 augusztusában Leane úr elé vittek, ugyanazon férfi elé, akinél dolgozni kezdtem 16 évvel korábban. A vád? Az, hogy nem engedelmeskedtem minden parancsának.
„Lelőne valakit, ha megparancsolnám, hogy azt tegye?” — kérdezte.
„Ez egy feltételezett helyzet — válaszoltam. — De nem, biztosan nem lőnék le senkit.”
Két órán keresztül próbált rávilágítani, milyen ostoba vagyok, hogy olyan szervezethez tartozom, amely hivatalos feketelistán van és betiltás előtt áll Ausztráliában. Így fejezte be: „És mindezt azok után, hogy annyi mindent tettem önért, és ilyen jó karriert nyújtottam.”
„Azt nagyra értékelem — válaszoltam. — És igyekeztem kemény munkával kimutatni a nagyraértékelésemet. De nem helyezhetem önt Jehova Isten imádata elé.”
„Jobban teszi, ha vagy elhagyja Jehova Tanúit, vagy felmond” — válaszolta a rendőrfőnök.
Így hát azonnal felmondtam. 1940 augusztusában a Truth újság egyik főcímében ez állt: „Egy rutherfordos rendőr felmond.” Akkor közölnöm kellett ezt a feleségemmel, és találnom kellett egy másik munkát. Örömömre, sikerült munkát szereznem egy helyi nyomdában, ahol a Vigasz (ma Ébredjetek!) ausztrál kiadását állították elő.
A betiltás alatt szolgálva
Szívesen dolgoztam az új szakmámban 1941 januárjáig, amikor is egy országos betiltás következett Jehova Tanúira. Irodalmunk minden nyomtatása abbamaradt az országban, legalábbis a hatóságok tudomása szerint. Tudniillik földalatti nyomdákat állítottunk fel — mindegyiket Sydney területén —, és a betiltás alatt soha nem maradt el Az Őrtorony egyetlen száma sem!
Röviddel azután töltöttem le a történetem elején említett két börtönbüntetést, hogy betiltották a munkánkat. Végül 1943 júniusában Ausztrália Legfelsőbb Bírósága úgy határozott, hogy a betiltás az alkotmány megszegése, így a kormány visszaadta a Watch Tower Society összes tulajdonát, amelyet lefoglalt.
Visszatekintve, nehéz elhinnem, hogy a rendőrök otthonokban (beleértve az enyémet is) tartottak razziát azon évek alatt. Ám az ellenállás ellenére is folytattuk a házról házra prédikálást úgy, hogy csak a Bibliánkat használtuk. Sokszor követett minket a rendőrség. Titkosrendőrök még a magánlakásokban tartott összejövetelekre is eljöttek. Egyszer, amikor a sydney-i fiókhivatal képviselőit mutattam be, megemlítettem: „A dél-ausztrál rendőrség két tagja is a körünkben van. Kérlek benneteket, üdvözöljétek őket!” Meglepődtek és zavarba jöttek, de ott maradtak és élvezték az összejövetelt. Ahogy később elmondták, csak kedvező beszámolót tudtak adni rólunk.
Vallási türelmetlenség
Kongresszust rendeztünk 1945 áprilisában Adelaide külvárosában, a városházán. Április 29-én, vasárnap a széles körben meghirdetett nyilvános előadás került volna sorra „A szelídek öröklik a földet” címmel. De kora reggel zavargás kezdődött. Mint kongresszusi felvigyázó elmentem a helyi rendőrkapitányságra, hogy figyelmeztessem őket a fenyegető zavargásra. Ám látogatásomat és panaszomat figyelmen kívül hagyták.
Amikor elérkezett az idő a nyilvános előadás megkezdéséhez, csőcselék verődött össze. Néhányan közülük bejöttek, ahogy az előadás elkezdődött. A csőcselék számos megtermett tagja nekifogott, hogy megpróbálja tönkretenni a hangosító berendezést. Azután kövek kezdtek berepülni az ablakokon. A rádióállomások értesültek a zavargásról és gyorsan bemondták, hogy lázadás van folyamatban. Kíváncsiskodók ezrei gyűltek össze kint.
Sajnálatos módon kénytelenek voltunk abbahagyni az összejövetelt. De amikor arra került a sor, hogy elhagyjuk a termet, a rendőrség utat nyitott nekünk, és az egész tömeg elcsendesedett. Mindenki láthatta az ellenállók ostobaságát, mert átlagemberek jöttek ki, köztük idős férfiak és asszonyok, valamint fiatal gyermekek. A következő napokban elítélték a vallási bigottságot a „Levelek a kiadónak” rovatban.
Mégis, ezután még évekig nem engedélyezték Jehova Tanúinak, hogy használják a városháza létesítményeit Dél-Ausztráliában. Egyszer az 1950-es évek közepén beszéltem Adelaide külvárosában a Norwood városháza gondnokával a terem használatáról a kerületkongresszusunkkal kapcsolatban.
„Egy életre el vannak tiltva a városházák használatától” — mondta.
„Ön le van maradva” — válaszoltam.
Azután kihúztam egy füzetet a táskámból az 1953-as New York-i Yankee Stadionban megrendezett nemzetközi kongresszusról. „Nézze csak, mi megy végbe Jehova Tanúival más helyeken — több mint 165 000-en egy összejövetelen!” — jegyeztem meg.
Elvette a füzetet, figyelmesen áttanulmányozta, és kisvártatva ezt mondta: „Igen, úgy látszik, a dolgok tényleg megváltoztak.” Attól kezdve az ilyen létesítmények használata megnyílt számunkra egész Dél-Ausztráliában.
Hosszú betegség után, 1984-ben a feleségem meghalt. Halála előtt azonban kezdte kimutatni szeretetét a Biblia igazsága és Jehova Isten iránt. Ez nagy részben annak a kedvességnek tudható, amelyet a szerető Tanúk mutattak iránta az évek során. Majd 1985 decemberében feleségül vettem Theát, aki sok éve szolgálja Jehovát.
Most körülbelül hatvan éve szolgálom Jehovát megelégedetten. Sok kiváltsággal és áldással teli életre tekinthetek vissza, mert mindig bízom Jehovában, szorosan ragaszkodom a szervezetéhez, és soha nem alkuszom meg a nyomás alatt. És továbbra is nagy erőfeszítéseket teszek, hogy szememet szorosan a felülről való elhívás díjára szegezzem. (Filippi 3:14.) (Hubert E. Clift elmondása alapján.)
[Kép a 23. oldalon]
Szolgaként tevékenykedve